2023. július 19., szombat
Ma már reggeltől éreztem, hogy valami bosszúság vár rám. Alig nyitottam ki a kiskaput, már hallottam Piroska hangját, ahogy a szomszéd kertből afelé kiabál:
Ó, na de ugyan már, Magdika, hát most sajnálsz pár uborkát? Úgyis túl sok nő nálad, fér el, mi? Az én kis unokáim most vannak kint, kell nekik a vitamin! Ne smucigkodj már, hát egy kerítés választ csak el minket!
Piroska kövérkés, mindig pirosló arcával messze behajolt a félig rozsdás drótkerítés fölött. Egy mákos zománctál volt a kezében, félig tele az én epreimmel, másik kezével már a feketeribizli bokor felé nyúlt, ami természetesen nálam nő, az ő kertjén túl.
Én épp térdeltem a sárgarépa ágyásban, milliméteres gyomokat húzogattam. Megroppant a derekam, ahogy kiegyenesedtem, a homlokomról, tisztán fekete földdel maszatosan, letöröltem az izzadságot. Piroskára néztem, kőkemény tekintettel. Harmadik nyár ez már, mióta Imrével megvettük ezt a kis házat a Balaton-felvidéken, és a bozóttal benőtt elhagyott telket rendbe tettük, példás konyhakertté varázsolva.
Piroska, mondtam higgadtan, de határozottan. Neked is van eperbokrod, láttam. Miért nem neked szeded?
Ugyan, nálam eper? Csak kis savanyú izé, a bogarak mind megették. Én bezzeg nem értek hozzá, mint te, a sok táp, a külön magok… Én natúrban.* A tied, mán, ökölnyi szemek! Bűn hagyni tönkremenni. Meg hát, ti úgyis csak ketten vagytok, minek annyi?*
Mélyet sóhajtottam. Nem lehet áttörni ezen a logikán. Piroska tényleg abban a hitben él, hogy akinél sok van, annak kötelessége adni annak, akinek nincs és hogy ezért nem kell különösebben megerőltetni magát.
A szomszéd telke maga a csatatér: girbegurba, mohás almafák, ágyások, amik csak ünnepélyesen kapát láttak, és mindenhol pitypang. Piroska maga csak pihenni jár le: fekszik a hintaágyban, olcsó virslit süt kisméretű grillen, bömbölteti a SlágerRádiót.
Bezzeg én… minden kis palántát névről ismerek, vetőmagokat rendelgetek neten, hajnalban kelek a fóliasátorhoz, hajnalig öntözök. Minden paprika, minden paradicsom valóságos verejtékes munkám gyümölcse szó szerint , kicsavart hát, álmatlan éjszakák a kora tavaszi fagyokban.
Piroska, tedd le a tálat. Az eperből lekvárt főzök. Mind számításban van.
Na, már kezded! Piroska színpadiasan forgatta a szemét. Irigy vagy, Magdikám. Na, nem leszek szegényebb egy-két szenvtől. Csak a gyereknek! Nem fogod elvenni a szájából, ugye?
S még mielőtt odaléptem volna, egy nagy szemet látványosan bekapott, majd szinte dúsan vonszolta magát vissza oldalára.
Álltam ott a gyomok közt, és csak fortyogott bennem a düh. Imre, a férjem kilépett a fészerből, gyalut szorongatott a kezében. Az egészet látta, de be sem szólt sosem szerette ezt a fajta veszekedést.
Megint a Piroska? kérdezte, ahogy a derekamhoz lépett.
Igen, megint. Mint a kecske más réten. Ez már pofátlanság. Múltkor a cukkinit vágta le, mondván: Azt hittem, már elfelejtetted, úgyis túlnő. Most meg pofátlanul szedi a szamócát.
Hát, csináltass zárt kerítést javasolta Imre. Kétméteres lemezfalat.
Nem lehet. A helyi kertbarát szabály azt mondja, csak drót vagy léckerítés lehet, nehogy árnyékot vessen. És pénz sincs most rá, most építettük a melegházat.
Minden héttel forrósodott a helyzet. Júliusban bődületes termés lett. Paradicsom karikában, uborka serceg, paprika dagad. És minél többet ad a föld, annál többször látom Piroskát a kerítésnél.
Egy szombaton pedig rátett egy lapáttal: Piroskához egy egész társaság zúdult be; zenével, sörösrekeszekkel. Este, mikor virágokat öntöztem, már kissé kapatosan odakiabált:
Magdi! Hohó, segítnél nekünk? Elfogyott a rágcsa, kéne valami saláta. Dobnál át pár paradicsomot, meg petrezselymet? Bolt messze van, a vendégek meg már éhesek.
Egyenesedtem, locsoló a kezemben, a víz csorgott a rózsák tövéhez.
Piroska, a paradicsomok még nem mind érettek. Ami van, azt viszem fel holnap a városba a lányomnak.
Ugyan már, ne sajnáld! hajolt megint át, prüszkölve az alkoholgőzt. Ott csüngnek, pirosabbak, mint a vér. Nem bírsz egy kicsit adni? Meglásd, hozok csokit is.
Nem vágtam rá keményen.
Piroska arca elkomorult, mosolya lehervadt, szeme szűkülni kezdett.
Ülj csak egyedül a paradicsomaiddal! Úgyis szétrohadnak! Az ilyen szomszéd Téli havat is sajnál. Pfúj!
Elcammogott, aztán késő estig onnan hallatszott a szerencsétlenkedés és hangoskodás. Csak foszlányokat értettem: budapesti fösvények, pár forintért is képesek, minek neki ennyi zöldség Sírtam volna a dühből, de inkább becsaptam az ablakot, felhangosítottam a tévét.
Másnap reggel aztán A melegháznál tárva volt az ajtó. Szó szerint összeszorult a szívem. Odaértem, és úgy is volt. Az alsó fürtök legnagyobb paradicsomait letépték, pár ág letört, zöld termések a földön. Néhány uborka is eltűnt, a zöldségágyásban kopasz folt tátongott a kaprot, petrezselymet gyökerestől tépték ki.
Álltam, néztem a háborús állapotot. Ez nem csak egyszerű lopás volt. Ez már a munkám, az időm, a belém vetett erő megsértése.
Imre! hívtam remegő hangon.
Jött is gyorsan, s mikor átlátta a pusztítást, eléggé bedühödött.
Ez már bűncselekmény, Magdi. Lopás.
Miféle lopás, Imre? Ki bizonyítja? Nincs kamera. Majd bemeséli, hogy ő nem volt ott, vagy hogy mi ráfogjuk. Piroskát ismered, mindenkin túlbeszéli magát.
Odamentem a kerítéshez. A szomszédben hullaszilence mindenki kialudta a tivornyát. A verandán, a sok üres sörösüveg közt, ott árválkodott egy tányér saláta maradékkal benne jól felismerhetően az én húsos Bikafszív paradicsomféléim, és a fodros petrezselymem is.
Na jó, mondtam, érezhetően acélos hangon. Elég volt. Eddig próbáltam szépen. Most majd máshogy Egyszerűen, de trükkösen.
Mit tervezel? Imre kissé aggódva nézett rám. Csak ne legyen gondunk! Nem akarok a rendőrségre járkálni néhány kiló paradicsomért.
Semmi gáz! mondtam, s kicsit gonoszul elmosolyodtam. Csak egy kis pszichológia, fűszerezve kémiával.
Az ötletem azonnal megérlelődött. Felmentem Veszprémbe, be a nagy kertészáruházba. Vettem egy citromsárga védőöltözetet, egy hatalmas reszpirátort, szemüveget, permetezőt, kék ételfestéket, és a legrondább, legbüdösebb folyékony szappant.
Este látványos mutatvány kezdődött nálunk. Magamra húztam a sárga védőruhát, a maszkot, kesztyűt, Imre is felöltözött régi viharkabátjába, maszkot rakott. Odaálltam a melegházhoz.
Hangosan összekevertem egy vödör vízbe az ételfestéket és a szappant. A lé ordas, büdös, égszínkék lett.
Imre, maradj messze! mondtam szándékosan hangosan a szomszéd felé. Ez nagyon erős anyag! Így írja a használati útmutató: védőfelszerelés nélkül tilos közel menni!
Elkezdtem fújni a paradicsomot, paprikát, káposztát. A kék lé mindent összefestett; úgy nézett ki, mint amit elöntött a Csernobil.
Piroska előbújt a kerítéshez:
Mi az ott, Magdi? Ég valami? Döglik a bogár?
Rosszabb, Piroska ripakodtam vissza, maszk mögül. Itt új vírusos gombafertőzés van. Kísérleti anyag kell rá! Agrotox-21. Azt mondják, mindent elpusztít, csak a növényt hagyja. Minden mást bogarat, madarat, kutyát, macskát. Az emberre is veszélyes, ha idő előtt eszik belőle. Huszonegy napig nem szabad semmit szedni. Ha igen azonnali mérgezés, rémtörténetek a májjal. Csak három hét elteltével bomlik el, akkor már ehető. Én most a termést mentem.
Piroska elfehéredett.
És ha csak megfogja az ember?
Ha rögtön savas vízzel mossa, talán megússza. De ha a leve kifolyik inkább nem részletezem. Én még a ruhát is elégetem majd.
Fújtam tovább a kék pancsot. Piroska egy percig még állt, majd hátrált vissza.
Figyeljenek! kiabált be a társaságának. Ki ne egyetek semmit abból a salátából! Nekem is keserű volt. Valamitől mindjárt rosszul lesz az ember!
A maszk mögött kajánul vigyorogtam. Az akció első fele sikerült. A héten Piroska messziről elkerülte a kerítést, a kék paradicsomokat szemmel látható babonás rettegéssel bámulta. Mikor az unokái közel merészkedtek, elüvöltötte magát:
El onnan, mérgező, nem szabad még közelebb sem menni!
Közben esteente Imrével slaggal leöblítettük a festéket az uborkákról, hogy némi saját termést is igyunk. A paradicsomok szinte repültek a kerítésnél, de a kék szín mindenkit elriasztott.
Ám egy hét után Piroska már kezdett gyanakodni.
Magdi! rikkantott egy reggel. Megyek, hát már megint eszed az uborkákat? Magad mondtad, három hétig mérgező!
Fel sem néztem a verandán, a kezemben boltban vett uborkával és egy bögre kávéval:
Ezeket a boltban vettem, Piroska, a sajátokat nem szedem le! Azok még mindig kékek. Nem akarom kockáztatni a májam. De hát valamivel csak kell enni, az import mindegy, bár műízű.
Piroska hunyorgott.
Paradicsom is kék még mindig? Nem mosta ki az eső?
Ez a szer áthatol a levélen, nem mossa le semmi. Mondtam, nanotechnológia!
Morgott valamit az ökológiai romlásról, de attól fogva nem mászott át többet.
A valódi fordulat ősszel jött el. A festék még nyomokban ott volt csak, de most aztán Piroska vagy azt hitte, lejárt a veszélyzóna, vagy csak a sóvárgása győzött.
Volt pár nap, mikor el kellett mennem, és a kertet lakat alá tettem. Kitettem egy szép, laminált táblát a kerítésemre:
*Figyelem! Kamerás megfigyelés alatt. A terület kísérleti agrovegyszerrel kezelve. Tilos fogyasztani, életveszélyes lehet! Kertbarát Egyesület értesítve, szabálysértés esetén rendőrséget értesítem.*
Kamera nem volt, de a tábla komoly. Két nap múlva, mire visszaértem, Piroska ott balhézott a kertbarát elnökével, Kiss Andrással.
Nézze már, András bácsi, mérgeznek minket! A gyerekem is rosszul van, biztos az ő bűzéből van mindez! Szóljon rá, vegye le azt a vegyszert! Meg a kamerát is az én magánéletem!
András bácsi csak fáradtan törölte a szemüvegét, majd, mikor meglátott, megkönnyebbült.
Magdi néni, Piroska panaszt tett vegyszer, kamera, minden.
Kiszálltam a kocsiból, barátságosan:
Tiltott vegyszer nincs, András bácsi. A tábla a tolvajokra van. Meguntam, hogy valaki folyvást szüretelget. Ami a kamerát illeti, nem árt az óvatosság. És Piroska ha maga, vagy a vendégei nem jártak volna át, gyomorbántalom sem lenne.
Én?!?! Hol a bizonyíték, te?! Ha nem vagyok rajtakapva, nem loptam!
Van felvétel vágtam vissza szemrebbenés nélkül. Lecseréltem a kamut, most már igazi kamera van, mozgásérzékelővel. Nézzük meg együtt? Látszik a múlt keddi, meg a szombati lábak is. Gondoltam, még rendőrségi bejelentést is teszek.
Mind tudtam, csak blöffölök, de most nyerni akartam. Piroska arca elvörösödött, és némi sápadtság is kiütközött rajta. Félt a megszégyenüléstől, bírságtól.
Tartsa meg a nitrátjait! vágta oda. Majd magam termelek! Csak figyeljen!
Elsétált, becsapta az ajtót. Kiss András rám nézett, a kékes árnyalatú paradicsomok felé pillantva, kis kuncogással:
Magdi néni, tényleg olyan erős ez a vegyszer?
Ételfesték meg szappan, András bácsi. A levéltetű szorgosan pusztul tőle, és más fajták sem jönnek. De a legjobb a sóvárgó szomszéd ellen.
Értem. Akkor maradhat a tábla, megelőzésképp.
Attól a naptól kezdve hidegháború volt. Piroska nagy ívben került, a faluban a boszorkányos mérgezőt játszotta. Nekem lényeg az volt: a termés érintetlen.
De a csoda utána jött tavasszal. Mikor lementem szezonkezdetre, Piroska derekát ropogtatva kapálta az ágyásait. Görbe, kicsit nyomoronc palántákat pakolt. Közelebb mentem.
Segíteni szeretnél, Magdi?
Bízz istenben, Piroska mondtam megbékélve. De vigyázz, mély a föld, nyárra repedezik. Szólj, adok hozzá homokot.
Megoldom, fújta. Ez mind kézműves, vegyszermentes. NEKEM is terem majd.
Látod, az a finom. Saját.
Nyár közepére kinőtt nála néhány elgörbült uborka, pár ezerjó paradicsom. Járt körbe körülöttük, mint egy agronómus. A legérdekesebb: már soha nem lesett át a kerítésen. Amikor dolgozol valamin, rögtön értéke lesz.
Egy este megláttam, hogy Piroska elkerget két szomszéd gyereket, akik labdázni szaladtak át hozzá.
Hordjátok el magatokat! kiabált. Itt munka van! Mi ez, ha nem pálya! Itt dolgozni kell!
Imre rám nézett a grill mellett, én is elmosolyodtam.
Látod, mondtam. Pedagógia a munkánál kezdődik. Nem a kerítésen.
Ősszel, mikor téliesítettük a házat, Piroska maga jött át egy üveg kesernyés uborkával, amit saját recept szerint rakott el.
Tessék, nyomta át, kóstold meg. A sajátom. Ha gondolod, jövőre kérnék abból a magból is.
Örömmel, Piroska. Hozok, Bikafszívet. Februárban ültesd, segítek!
Na, ha nem sajnálod.
Kinek adnék, ha nem annak, aki rendesen dolgozik!
Ott maradtunk csendben, az őszi, elöregedő kertek fölött. A vegyszeres tábla már régen lekopott; viszont a tisztelet, ami a munka iránt született az örökre fennmaradt. És sokkal erősebben tart, mint bármilyen kerítés.
A paradicsom idén rekordot döntött. Egyetlen darab sem veszett kárba.
Ha tetszett a történetem, kövessétek a naplómat és írjatok, nálatok mi volt a legbosszantóbb szomszédélmény!
