Ötvenévesen nősültem meg, azt hittem, végre megtaláltam a boldogságot, de sejtelmem sem volt, mi vár rám
Azok közé a férfiak közé tartozom, akik későn házasodtak. Sajnos a késői kapcsolatom hamar a végéhez ért.
Gyerekkoromban mindenki csak a könyvmoly-nak hívott, szerettem tanulni, mindig is olvasgattam, érdeklődtem minden új iránt. Elvégeztem a mesterképzést, majd könyvtárosként helyezkedtem el Szegeden. Egy régi barátom révén ismertem meg későbbi feleségemet, Rékát. Ő ötvenkilenc éves volt akkor, de nem adta fel, bízott benne, hogy talál párt magának. Köztem és közte kilenc év korkülönbség volt, innen az ismerkedés érdekessége. Akkoriban Réka rögtön megfogott a kedvességével, műveltségével, azzal, milyen eleganciával beszélt magyar költészetről és könyvekről. Írtunk, beszélgettünk, néhány hónap múlva pedig megkértem a kezét.
Meg is egyeztünk, hiszen én is régóta családra vágytam. Az esküvő után hozzám költözött, mivel az ő lányának és családjának már be volt lakva az ő lakása Budapesten. Őszintén szólva, nem tudtam, mire vállalkozom. Mindig egyedül éltem, de most minden gyökeresen megváltozott, és egyre feszültebb voltam. A foltos abrosz, a gyűrött ágytakaró, szanaszét hagyott zoknik, vagy éppen a lakásban heverő furcsaságok Ezek mind rettentően idegesítettek. Úgy éreztem magam, mintha egy szállodában lakna a párom, ahol nekem kell mindent elintézni. Ráadásul gyakran volt pénzügyi gondja is. A türelmem teljesen elfogyott, mikor az egyik csöpögő csapot nem megjavíttatta, hanem még jobban elrontotta, és csak azután hívott szerelőt.
Aznap este döbbentem rá, hogy nem akarok türelmes lenni, és nem szeretnék szenvedni: felnőttek vagyunk, teljesen eltérő szokásokkal. Hamarosan leültünk beszélgetni; kiderült, hogy ő mindennel teljesen elégedett. Én alapvetően nyugodt ember vagyok, nem keresem a konfliktusokat, de most sehogy sem tudtunk dűlőre jutni. Ráadásul Réka lánya már úgy rendezte be a saját életét az édesanyja lakásában, hogy azt gondolta, a mi otthonunk lesz az anyjáé is egész hátralévő életében. Végül három hónap után megegyeztünk a válásban. Visszakérte az ajándékait: egy szemetes vödröt és egy nyakláncot. Ezek visszaadása semmibe sem került.
Ez az egész történet elgondolkodtatott, vajon lehetséges-e ötvenen túl boldog családi életet teremteni MagyarországonVégül, amikor Réka hazafelé indult az éjszakai gyorsvonattal, nem éreztem dühöt vagy csalódottságot. Egyedül voltam a lakásban, az abroszon apró kávéfolt, a sarokban egy kallódó zokni s mindez valahogy sokkal elviselhetőbbnek tűnt. Rájöttem, hogy a magányt választottam, de már nem a régi magány volt ez: valami lecsendesedett bennem. Talán azt is megtanultam, hogy a boldogság nem mindig abban a formában érkezik, ahogy elképzeljük. Néha csak annyi, hogy bátran kimondunk egy igazságot, és hagyjuk, hogy a csend megváltoztassa önmagát.
Kinyitottam egy könyvet a polcon várakozott, rég olvasatlanul és miközben beleszippantottam az ismerős papírillatba, mosolyogtam. Tudtam, hogy a történetem nem ért véget; csupán egy újabb fejezet kezdődött el, tele ismerkedéssel, hibákkal és apró győzelmekkel. És ez, minden fájdalma és furcsasága ellenére, végül mégiscsak boldogságot jelentett.
