Egy nap apám behívott a szobájába: komoly témát akart megbeszélni velem, legalábbis ezt mondta. Őszintén szólva, kicsit aggódtam. A nappaliban egy nő várt rám. A családom középpontjában mindig az apám állt, aki felnevelt, gondoskodott rólam és rendíthetetlen támogatást nyújtott nekem. Amikor megszülettem, anyám elhagyott minket, apám pedig úgy döntött, hogy soha többé nem nősül meg, talán attól tartva, hogy újabb csalódás éri. Az élet nem volt mindig kegyes apámhoz, és én igyekeztem hamar felnőni, hogy támogathassam mindenben, amit felelősségteljes emberként el kell látnia. A családunk nehéz anyagi helyzete miatt már 15 évesen munkát vállaltam. Cikkeket írtam helyi újságoknak, három év múlva pedig jobb állást kaptam. Néhány év után sikerült irodai munkához jutnom, amely lehetővé tette, hogy függetlenné váljak, és el tudjam tartani magamat, valamint apámat is. Egy nap apám komoly beszélgetésre hívott, legalábbis ezt mondta. Kicsit nyugtalan voltam. A nappaliban egy nő várt rám, akiről apám azt mondta, hogy ő az édesanyám. Amikor meglátott, sírva fakadt, bocsánatért esedezett, és meg akart ölelni, de én képtelen voltam erre. Óvatosan kibújtam a karjai közül, szó nélkül elmentem, egyedül hagyva a két időset. Úgy döntöttem, ráhagyom apámra, intézze a helyzetet, ahogy jónak látja. Nem tudom megbocsátani annak, aki gondolkodás nélkül elhagyott minket apámmal, és annyi év alatt egyszer sem köszöntött fel a születésnapomon.

Egyik nap apám váratlanul behívott a szobájába, azt mondta, valami komoly témát akar velem megbeszélni legalábbis így adta elő, és ismerve őt, már ettől a gyomrom görcsbe rándult. Őszintén szólva, kicsit aggódtam is. Hát, mire kiléptem a szobából, a nappaliban ott ült egy ismeretlen asszony.

Az egész családunk vagyis apám és én, szóval inkább duó, mint nagycsalád szinte körülötte forgott. Ő volt az, aki gondoskodott rólam, felnevelt, meghallgatta minden kamaszos panaszkodásom, és soha nem volt rest támogatni a hülyeségeimben sem. Anyám születésem után otthagyott minket, apám meg úgy döntött, hogy soha többé nem házasodik valószínűleg attól félt, hogy újra összetörik a szíve, vagy csak nem akarta hallgatni más nő reggeli zsörtölődését a kávé fölött. Az élet aztán nem mindig bánt vele kesztyűs kézzel, ezért aztán én eldöntöttem, hogy gyorsított tempóban cseperedem fel, és igyekszem annyit segíteni neki, amennyit csak tudok. Végül is, valamiből ki kell fizetni a számlákat és a túlsó oldalon is kell valaki, aki kitart.

A családi kassza nem igazán volt túlcsorduló állapotban, úgyhogy tizenöt évesen már gőzerővel dolgoztam: cikkeket írtam a helyi újságnak Balatonfüreden, amiért kaptam némi forintot. Három évvel később sikerült egy valamivel komolyabb állást szereznem, ahol már kaptam is fizetést nem mintha attól hirtelen milliomos lettem volna, de legalább a színházra vagy egy jó lángosra is jutott. Pár év múlva aztán végre irodai munkám lett: független voltam, eltarthattam magam és apámat, nem kellett azon aggódnunk, hogy mikor kapcsolják le a villanyt.

Egyik délután apám újra előadta a komoly beszélgetés című jelenetet, én meg, mint egy jól idomított kutya, már előre bosszankodtam. Ahogy besétáltam a nappaliba, ott ült az a nő, és apám mintha ez magától értetődő lenne azt mondta: Ő az anyád, Anna.

Az asszony, ahogy meglátott, azonnal könnyekben tört ki, bocsánatokat habogott, és úgy nézett rám, mintha minden év kihagyott születésnapja most akarna bepótolni. Próbált átölelni, de én csak ügyesen kibújtam a karjai közül. Egy szó nélkül szó szerint kisétáltam a helyzetből, magára hagyva apámat és a nagy felismerést. Őszintén? Úgy döntöttem, hogy ezt most apámnak kell lerendeznie ő végül is több bonyolult helyzetet átélt már, mint én. Engem nem lehet csak úgy megölelgetni, miután huszonvalahány évig nem is jelentkeztél, és még egy nyomorult Boldog születésnapot! üzenetet sem kaptam. Hát, hol élünk, Békéscsabán vagy Amerikában?