Amikor beléptem a lakásba, megálltam egy pillanatra. A bejáratnál, pont a saját és az Ádám cipője mellett, gondosan álltak egy pár magassarkú azonnal felismertem őket, ezek voltak Ádám nővére, Zsuzsa cipői. Vajon miért jött ide? Ádám nem szólt róla, hogy a nővére átjönne.
Eszter, Ádám megint kiküldetésben van? szólt utánam a kollégám, Gábor, amikor épp az autóbuszmegállóhoz igyekeztem. Nincs kedved beülni a kis kávézóba? Meghívlak a kedvencedre, vaníliás forró csokira beszélgethetnénk, hisz mindig csak sietünk, egy szia, viszlát jut mindkettőnknek.
Most nem érek rá, Gábor, bocsánat mosolyogtam. Ádám megígérte, hogy ma hamarabb jön haza, közös konyhabútort választunk, mert a felújítás óta még nem rendeztünk be mindent. Egyébként régóta nem ment kiküldetésbe.
Mindig időben otthon van? kérdezte Gábor, az iróniát ezúttal sem tudta elrejteni.
Nem minden nap nevettem, és vállat vontam. Nálunk most minden forint számít, Ádám igyekszik, hogy minél többet tudjunk félretenni, meg otthon mindent rendbe hozunk. Ha már mindent berendeztünk, talán több ideje lesz.
Világos mosolygott Gábor, és kellemes estét kívánva elsétált.
Szerencsém volt, a busz szinte azonnal jött, általában ilyenkor hosszasan várni kell. Most viszont még munkaidő előtt elindultam, így pont elértem. Az ablak mellett foglaltam helyet, és mély gondolatokba merültem.
Régen Gáborral tervezgettünk közös jövőt, de valami ostoba okból végül szakítottunk igazából már nem is emlékszem, miért. Röviddel ezután jött Ádám: vele igazán csak azért mentem az anyakönyvi hivatalba, hogy lássa Gábor nézd, nem maradtam magamnak, most már bánhatod.
Ő próbált kiengesztelni, bocsánatot kért, esküdözött, hogy boldoggá tesz, sose bántana, hűséges lesz. De én már annyira belehabarodtam Ádámba, hogy úgy döntöttem, Gábort sosem is szerettem igazán, csak az illúzió volt, nem több.
Az utóbbi időben már szinte eszembe sem jutott, mígnem áthelyezték a cégünk helyi kirendeltségébe pont oda, ahol én dolgozom.
Gábor úgy tett, mintha meglepte volna a véletlen, nekem viszont az volt az érzésem, hogy direkt kérte az áthelyezést, miután megtudta, hol dolgozom. Jól esett, hogy Gábor még mindig egyedül van, és még most is ugyanazzal a kedvességgel viszonyul hozzám.
Legbelül jót akartam neki, és néha egészen picit irigyltem azt, akit feleségül fog venni. Ő tud szépen udvarolni, igazán romantikus típus.
Én sem mondhatom, hogy Ádámmal nincs szerencsém, csak mostanában annyit dolgozik, nincs rám ideje. Igen, mindent a családért csinál, hogy kényelmes életünk legyen, de ettől néha úgy érzem, magamra maradok.
Ráadásul Ádám nővérénél, Zsuzsánál lakunk. Ő felajánlotta a lakását, amíg a gyerekeik kicsik. Zsuzsa férjével sosem aggódott anyagiak miatt, ő nem dolgozott egy napot sem, lakásokat inkább befektetésnek vásároltak azt mondta, mire a gyerekek felnőnek, már lesz hol lakniuk.
Mi viszont Ádám és én saját ízlés szerint csináltuk meg a felújítást, Zsuzsa beleegyezett, most meg a bútorokon gondolkodunk. Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy lehet, jobban jártunk volna, ha bérelünk valamit talán már berendezett, beköltözhető lakást.
Amit ráköltöttünk eddig, abból egy-két év bérleti díjat vagy akár egy szerény albérletet is fizethettünk volna. De Ádám arca felderült, mikor Zsuzsa felajánlotta ezt a lakást.
Leszálltam a buszról, gyorsan átmentem az úton, és elindultam hazafelé. A levegőben ott volt az az illat, ami esőt ígér, de most nem vágytam a hűsítő esti szellőre.
A gondolataim össze-vissza cikáztak, egy sem maradt meg igazán, mind tovasuhant, hogy helyet adjon valami újnak. Mióta is élünk ebben a lakásban? Egy éve? Több mint egy?
Nem tudtam pontosan, de zavart a tudat, hogy ez a lakás még mindig csak átmeneti otthonnak tűnik. Felújítás, berendezkedés mindig valami jobbra várunk, mintha az igazi életünk majd később kezdődne, de azt mindig halogatjuk.
Lassan közeledtem a házhoz, tétova léptekkel mentem, mintha húztam volna az időt, hogy ne kelljen benyitnom. A lépcsőház ismerős zajokkal fogadott, felsétáltam a negyedikre.
A lépcsők egymás után sorakoztak, én pedig egyre feszültebb lettem.
Amikor beléptem, ismét megpillanthattam Zsuzsa magassarkúját Ádám cipője mellett. Értetlenül álltam: miért jött át? Ádám nem mondott semmit erről.
Már majdnem szóltam, hogy megérkeztem, de valami visszatartott. Megálltam, és figyelni kezdtem.
Az Andrással pihenni szerettünk volna hallatszott Zsuzsa hangja. De neki sosem jön össze a szabadság, úgyhogy arra gondoltam, neked adom a wellness hétvégét. Egy feltétellel hangja kissé keményebb lett nem Eszterrel mész, hanem Líviával.
Megdermedtem: Lívia? Eszembe jutott, Ádám egyszer úgy mellékesen mesélt erről a névről, hogy Zsuzsa korábban össze akarta őt hozni a barátnőjével.
Akkor nem foglalkoztam ezzel. De most, ahogy kimondta ezt a nevet, valami rossz előérzet szorított össze belülről.
Nem kell nekem Lívia mordult Ádám ingerülten. Zsuzsa, nem egyszer mondtam, hogy most már Eszterrel vagyok. Eszter a feleségem! Miért erőlteted még mindig?
Fellélegeztem. Szokásos Zsuzsa, mindig beleüti az orrát mások életébe. Már éppen akartam bemenni a nappaliba, amikor újra megszólalt.
Ugyan már! Emlékszem, mennyire szeretted Líviát. Hiszen majdnem eljegyezted, csak aztán valami pitiáner hülyeség miatt megsértődtél. Ne makacskodj, látom én, hogy Eszter nem hozzád való. Lívia egészen más!
Megdermedtem. Szerette? El akart jegyezni? Nekem meg azt mondta, nem is érdekli Lívia. Mélyen néztem a padlóra, próbáltam magam összeszedni, de Zsuzsa szavai kavarogtak a fejemben.
Na és? vágott vissza Ádám, de hangjában mostanra bizonytalanság hallatszott. Ez a múlt. Tényleg, volt ilyen, de elmúlt. Én a feleségemet szeretem.
Ugyan már, Ádám makacskodott Zsuzsa. Mindketten tudjuk, csak azért vetted el Esztert, hogy Lívia féltékeny legyen, amikor máshoz ment. Utána ő vissza akart hozzád menni, bocsánatot kért, könyörgött, hogy békülj ki vele. Te pedig csak azért házasodtál, hogy bosszantsd.
Furcsa, kellemetlen érzés kerített hatalmába. Bosszút akart? Lehetséges, hogy Ádám tényleg csak azért vette el engem, hogy valakinek valamit bizonyítson? Egy pillanatra nehezebb lett lélegezni. Emlékeztem, hogy én is csak a Gábortól való szakítás után siettem férjhez menni Ádámhoz.
De most már mindegy, hiszen tényleg szeretjük egymást. Vagy legalábbis én így hittem. Lassan, feszülten vártam, mit mond majd Ádám.
Elmúlt már, szólt végül, de hangja nyomott volt. Most már családom van, vállaltam a felelősséget.
Ugyan, milyen felelősség? nevetett Zsuzsa. Gyerek még nincs, szerencsére. Remélem, nem felejtetted el, hogy még nálam laktok? Eszterrel egész életeden át albérletben maradsz, de Lívia most kapott egy új, tágas, háromszobás lakást a szüleitől ajándékba Ő még mindig szeret, csak rád vár!
A hideg falhoz támaszkodtam, már alig tudtam uralkodni az érzéseimen. Hogy mondhat Zsuzsa ilyesmit? De ami jobban zavart: mit mond rá Ádám? Alig mozdultam, figyeltem minden szavát.
Hagyd már, Zsuzsa kezdte Ádám, de már nem volt annyira magabiztos. Nem a lakás a legfontosabb. Most van hol lakni, majd előbb-utóbb lesz sajátunk is.
De Zsuzsa nem hagyta annyiban:
Csak nem akarod belátni, hogy változtatni kell! Lívia mindig is jobb volt neked csak a sértettség tart vissza, még nem késő mindent rendbe hozni. Vele igazi otthonotok lesz, biztonságod, minden, ami jár neked. Eszterrel sosem leszel igazán boldog!
És még valami folytatta Zsuzsa. Vedd tudomásul, hogy a lakásomat nem adhattom nektek örökké. Közbejött pár tervem, hamarosan költöznötök kell.
Lívia tud erről? csúszott ki Ádám száján.
Persze! vágta rá Zsuzsa. Sőt, Lívia kérte, hogy beszéljek veled. Tudja, hogy még mindig szereted. Még a wellness hétvégét is ő találta ki, csak hogy együtt menjetek.
Csend lett. Belül minden kavargott bennem. Miért hallgat Ádám? Talán tényleg fontolgatja a dolgot?
Mit mondjak Eszternek? kérdezte végül halkan.
Mondjad azt, hogy nekem segítesz a telken, épp felújítás van ott válaszolta Zsuzsa könnyedén, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Valójában menj csak Líviával a Balatonra. Ennyi az egész.
Már nem bírtam tovább. Csendben kisurrantam, hátra se nézve mentem, amilyen gyorsan csak lehetett.
Automatikusan besétáltam a környék egyik kis, csendes kávézójába, ahol alig voltak vendégek. Félhomályban szólt a zene, odakint lassan besötétedett. Kimerülten, zaklatottan leültem az ablakhoz: gépiesen kértem egy vaníliás forró csokit. A fejemben összevissza zsongtak a gondolatok, nem hagytak nyugodni a lakásban hallott szófoszlányok.
Megint és megint végiggondoltam Zsuzsa szavait. Hogyan lehet, hogy Ádám ilyesmit eltitkolt? Miért nem mesélt róla, hogy majdnem elvette ezt a lányt ráadásul a nővére barátnőjét? Végül úgy éreztem, átvertek, de leginkább keserűség volt bennem. Csak bosszúból vette el? Azt hittem, szívből választott engem, de ezek szerint egészen más szándékok vezérelték. Persze, az én indulataim sem voltak mindig tiszták, de legalább Gábor meghívását is visszautasítottam, nemhogy egy balatoni utazást. Én tényleg szerelmes lettem Ádámba, örökre.
Odakint besötétedett, én csak néztem a kinti villogó fényeket az esőcseppeken keresztül. Még csak hozzá sem értem a csokihoz. Megállt az idő.
Ádám nem keresett, nem írt, nem hívott. Vajon tényleg Líviával készül elutazni? gondoltam keserűen És egyáltalán nem érdekel, hol vagyok.
Közben rá akartam nézni a telefonomra, hogy mennyi az idő de lemerült.
Mélyet sóhajtottam, rájöttem, hogy nincs tovább, muszáj hazamennem. Álmosan, fázva felálltam, magamra vettem a kabátot, és elindultam az utcára, miközben átfújt rajtam a hideg szél. Hazafelé ballagtam, minden lépéssel egyre biztosabb voltam benne, hogy Ádámmal vége a közös életünknek. Próbáltam gondolatban felkészíteni magam a szakításra.
Ahogy a házhoz értem, csak még szomorúbb lettem. Felcaplattam a lépcsőn, lassan elfordítottam a kulcsot, és beléptem a lakásba. Fura csend fogadott se tévé, se edényzörgés. Az előtérben utazótáskák álltak, Ádám épp pakolt.
Na tessék, tényleg megy gondoltam szomorúan.
Mit csinálsz? kérdeztem gépiesen, bár pontosan tudtam, mire készül. Erre Ádám valami egészen mást mondott:
Eszter, mi innen elköltözünk. Már kinéztem egy lakást. Csak ideiglenesen, aztán majd veszünk sajátot hitelre. Megállt egy pillanatra, és rám nézett, mintha valamit keresett volna a tekintetemben. Miért késtél? Egész este hívtalak, ki volt kapcsolva a telefonod. Te is munkát vállaltál valahol?
Alig hittem a fülemnek. Minden, amit mondani akartam, értelmét vesztette. Zavartan bólintottam, fogalmam sem volt, hogyan reagáljak.
Elköltözünk? kérdeztem halkan, nem értve teljesen.
Talán megérezte a zavartságomat, közelebb lépett, magyarázni kezdett:
Összevesztem kicsit Zsuzsával sóhajtott. És most eldöntöttem, nem függünk tőle. Szükségünk van saját otthonra.
Éreztem, ahogy enyhül bennem a feszültség, bár tudtam, még közel sincs vége. Ádám leült a kanapéra, hívott, hogy mellé üljek. Amikor odatömörültem, elmondta, mi történt Zsuzsával.
Régebben tényleg volt köztem és Lívia között valami vallotta. Igen, téged is azért vettem el, hogy bosszantsam. De ezt most el kell mondanom: ma már te vagy az egyetlen, akit igazán szeretek. Nem akarlak elveszíteni.
Hallgattam, lassan megkönnyebbültem. Nyilván maradtak bennem sérelmek, fájt, hogy nem volt velem őszinte, de most végre tényleg beszélhettünk mindent, ami korábban kimondatlan maradt.
Sajnálom, hogy nem mondtam el korábban fordult felém csendesen, lesütött fejjel. Amikor mesélted, te is házasodtál volna Gáborral, úgy éreztem, nem illik erről beszélni. Aztán csak elhallgattam.
Könnyek gyűltek a szemembe, de ezek már nem a szomorúság könnyei voltak.
Rendben fújtam ki halkan a levegőt. Ami volt, elmúlt. Tényleg béreltél lakást?
Igen bólintott Ádám. Most ideiglenesen, de lesz sajátunk is, anélkül, hogy Zsuzsa beleszólna. Megoldjuk, megígérem. Utána pedig felvesszük a lakáshitelt, ahogy kell.
Én csak bólintottam. Éreztem, hogy ez az igazi út, végre saját magunkért élhetünk, nem pedig idegen elvárások között.
Na, hát akkor mosolyodott el Ádám , gyere, pakoljunk!
Nem tudtam megszólalni, csak bólintottam. Annyi maradt, hogy higgyem: most tényleg új irányt vesz az életünk, a múltat pedig ideje végleg elengedni.
