Olyan jó ez… suttogta Emese.
Imádott reggel csendben kávézni, amikor Gergő még aludt, és az ablakon túl csak sejtelmesen derengeni kezdett a hajnal. Ilyenkor mindig úgy érezte, minden a helyén van. A munka biztos. A lakás otthonos. A férj megbízható. Mi kellhet még a boldogsághoz?
Nem irigykedett a barátnőkre, akik folyton panaszkodtak a féltékeny férjeikre meg a felesleges balhékra. Gergő sosem féltékenykedett, nem csinált jeleneteket. Nem nézett bele a telefonjába, nem kérte számon, hogy mikor merre jár. Egyszerűen csak ott volt mellette, és Emesének ennél több nem is kellett.
Emese, nem láttad a garázskulcsomat? jelent meg Gergő a konyhában, félálomban kócos hajjal.
Az ajtó melletti polcon van. Megint a szomszédon segítesz?
Laci kért meg, hogy nézzek rá a kocsijára, valami karburátor probléma van.
Emese bólintott, és töltött neki egy csésze kávét. Olyan természetes volt ez már. Gergő mindig mindenkin segített. Kollégáknak költözésnél, ismerősöknek szereléskor, szomszédoknak bármiben. Az én lovagom gondolta róla néha, szeretettel. Olyan ember, aki nem bír elmenni egyetlen baj mellett sem.
Ez a tulajdonság már az első randijukon levette Emesét a lábáról, amikor Gergő megállt, hogy segítsen egy idegen néninek felcipelni a szatyrokat a lépcsőházba. Más csak továbbsétált volna, de Gergő nem.
Az új szomszédasszony, Tímea, úgy három hónapja költözött a lenti lakásba. Eleinte Emese nem is figyelt rá különösebben. Egy panelházban mindig van, aki jövő-megy. De Tímea az a típusú nő volt, akit nem lehet nem észrevenni.
Hangos nevetés a folyosón. Kopogó magassarkú bármelyik napszakban. És az a telefonbeszélő stílus, amivel egész háznak vonultatja az életét.
El sem hiszed, képzeld, ma csomó élelmiszert hozott nekem! Magától! Szó nélkül! mesélte Tímea a mobilon valakinek.
Emese a postaládáknál futott össze vele, és illedelmesen rámosolygott. Tímea ragyogott, az a különleges fény sugárzott belőle, ami a szerelmes nőknél látszik az elején.
Új pár? kérdezte Emese csak udvariasságból.
Nem egészen új húzta félmosolyra a száját Tímea. De rendkívül gondoskodó. Az ilyen férfi ritka. Bármilyen problémát megold! A csap csöpögött megjavította. A konnektor szikrázott helyrehozta. Sőt, még a számláimat is segít fizetni!
Szuper szerencsés vagy.
Az nem kifejezés! Persze, házas ember. De hát csak egy pecsét a papíron, nem? A lényeg, hogy velem jól érzi magát.
Emese szívét valami furcsa szorítás fogta el, ahogy felment a lakásába. Nem az erkölcs miatt, inkább valami kavart benne, amit nem tudott elmagyarázni.
És az ilyen véletlen találkozások utána is folytatódtak. Mintha Tímea direkt kereste volna a lehetőséget, hogy újabb lelkesedéseit megossza vele.
Annyira figyelmes! Mindig megkérdezi, hogy vagyok. Kell-e valami…
Tegnap gyógyszert hozott, amikor beteg voltam, éjszaka keresett ügyeletes patikát!
Azt mondja, azért él, hogy hasznos lehessen másoknak. Ez ad értelmet az életének…
Itt Emese hirtelen összevonta a szemöldökét.
Az, hogy hasznos legyen ez az életének értelme.
Gergő ugyanezt szokta mondani. Pont ezeket a szavakat. emlékezett is, milyen lelkesen magyarázta ezt évfordulójukon is, amikor megint elhúzódott, mert segített az anyósa barátnőjének a kertben.
Biztos csak véletlen. Sok férfi van mentőkomplexussal, nem? De a részletek csak gyűltek. A magától hozott bevásárlás Gergő is pont ilyen. A mindent saját kezűleg megszerelő stílus. Emese próbálta elhessegetni a gondolatokat. Paranoia lenne, csak egy idegen nő sztorija alapján gyanakodni a férjére.
Aztán Gergő fokozatosan megváltozott. Nem egyik pillanatról a másikra, szép lassan. Gyakran kiugrott egy percre, de órákra eltűnt. A telefont még a fürdőbe is vitte. Egyszerű kérdésekre röviden válaszolt, érezni lehetett némi türelmetlenséget is.
Hova mész?
Dolgom van.
Milyen?
Emese, ez most miért kihallgatás?
Közben volt benne valami… felszabadult. Olyan belső ragyogás, mintha valahol máshol kapná meg azt az érzést, hogy végre igazán szükség van rá…
Egy este megint készülődött elmenni.
Egy kollégának kell segíteni, papírmunkában.
Este kilenckor?
Mikor máskor? Nappal dolgozik.
Emese nem szólt semmit. Kinézett az ablakon, de Gergő nem ment ki a házból.
Fogta magát, felkapta a kabátját, és teljes nyugalommal, lassan lement a lépcsőn. Megállt a jól ismert ajtónál a földszinten.
Megnyomta a csengőt. Nem gondolkodott, mit fog mondani. Nem készült monológgal, csak állt és várt.
Az ajtó szinte azonnal kinyílt, mintha már számítottak volna rá. Tímea állt ott, rövid, selymes köntösben, pohár borral, és a mosolya lassan elhalványult, mikor meglátta, ki az.
A háttérben, a világos előszobában Emese tisztán látta Gergőt. Póló nélkül, vizes hajjal, épp úgy mozgott az idegen lakásban, mintha otthon lenne.
Találkozott a szemük. Gergő összerándult, kinyitotta a száját, de csak dermedten nézett rá. Tímea átnézett egyikükről a másikra, egy pillanatra sem jött zavarba, csak vállat vont valami fáradt közönnyel.
Emese hátat fordított és felsétált a lépcsőn. Hallotta, ahogy Gergő riadtan suttog utána: Emese, várj, mindjárt elmondom…! De otthon már nem engedte be.
Másnap reggel ott volt Gergő édesanyja, Klári néni. Emese már nem is csodálkozott. Persze, hogy a fia felhívta és előadta a maga verzióját.
Emsikém, ne légy már gyerek! Klári néni leült a konyhába. A férfiak, hát tudod, olyanok, mint a gyerekek. Hősök akarnak lenni. Ez a szomszéd csak… hát, rászorult a segítségre. Gergő nem bírta nézni, ennyi az egész.
Csak a hálószobája mellett nem tudott elmenni, igaz?
Klári néni összébb húzta a szemét, mintha Emese valami illetlent mondott volna.
Ne forgass már ki mindent. Gergő jó fiú. Csak sajnálja az embereket. Ez nem bűn, na. Kicsit elragadtatta magát. Volt már ilyen. Az én néhai férjem is… intett egyet legyintve. A lényeg a család! Majd megszokod, megszereted. Okos nő vagy. Ne rontsd el az életed kis hülyeség miatt.
Emese nézte ezt az asszonyt, és az járt a fejében, hogy mindentől, amitől félt az évek alatt, azt Klári néni képviseli kényelmes, türelmes, aki akármit hajlandó lenyelni, csak hogy megmaradjon a család látszata.
Köszönöm, Klári néni, hogy eljött. De most szeretnék egyedül maradni.
Klári néni megsértődve távozott, még utoljára odaszúrt valamit arról, hogy a mai fiatalok semmit sem bírnak elviselni.
Este Gergő is hazajött. Lassan, bűnbánó tekintettel ólálkodott a lakásban, nézett Emesére, próbált a kezébe kapaszkodni.
Emsi, ez nem az, aminek gondolod. Csak segíteni akartam a csappal, aztán beszélgetni kezdtünk, olyan szomorú, magányos nő…
Mezítláb voltál.
Rám fröccsent a víz! Amíg szereltem a csapot! Kölcsönadott egy pólót, és akkor pont Te…
Emese csak nézte, és meglepődött, hogy eddig ezt nem látta rajta: Gergő szörnyen rossz hazudozó. Minden szava mű, minden mozdulatából érződött a pánik.
Figyelj, ha… mondjuk… ha volt is valami. Nem számít! Téged szeretlek. Ő csak… kaland. Ostobaság. Férfias gyengeség.
Leült mellé a kanapéra, próbálta átölelni.
Felejtsük el, jó? Többet nem lesz. Esküszöm! Már unom is őt, komolyan. Állandóan kér valamit, panaszkodik…
Ekkor lett világos Emese számára, hogy ez már nem bűntudat. Ez csak a kényelem elvesztésétől való félelem. Az a rettegés, hogy egy olyan nővel marad, aki valóban szüksége lenne rá, nem csak hagyja, hogy időnként számára hősködjön.
Beadom a válópert mondta simán, mintha csak azt mondaná, hogy kihúzta a vasalót.
Mi? Emese, nem vagy normális! Egyetlen hiba miatt?!
Felállt, bement a hálóba. Elővette az utazótáskát. Elkezdte összepakolni az iratait.
…A válás két hónap alatt lement. Gergő beköltözött Tímeához, aki tárt karokkal fogadta de a karok hamar listákra cserélődtek: javítsd meg. Vedd meg. Fizesd ki. Intézd el. Segíts!
Emese ezeket csak néha hallotta vissza közös ismerősöktől. Csak bólintott, gúny nélkül. Mindenki azt kapja, amit érdemel.
Ő kicsi, új albérletbe költözött a belváros másik sarkára. Minden reggel csendben ivott kávét senki nem kérdezte, hova lettek a garázskulcsok. Senki sem dobta be, hogy csak egy percre megy ki, majd órákkal később ismeretlen parfüm illatával tért haza. Senki nem akarta rábeszélni, hogy legyen türelmes, megalkuvó.
Különös: azt hitte, fájni fog. Azt hitte, elönti majd a bánat, a magány, a hiány. De valami egészen más jött helyette: könnyűség. Mintha levette volna azt a kabátot, amit évekig cipelt, és sosem vette észre, mennyire nyomasztó.
Életében először végre saját magának érezte magát. És ez többet ért mindenféle stabilitásnál.
