Ma reggel, miközben az ablak mellett ültem egy csésze teával és néztem, ahogy a gyerekek játszanak a házunk előtti parkban, hirtelen csörgött a telefonom. Az ismeretlen szám ellenére a hívás mögött húzódó szándék túl ismerős volt: hosszú, kitartó csöngetés, mintha aki hív, úgy gondolná, tartozom neki a válasszal. Ránéztem a kijelzőre, és rögtön tudtam: ő az. Sándor. A volt férjem, aki öt évvel ezelőtt elhagyott egy másik nőért, és akinél most már új család is van.
Először nem vettem fel. Az ablaknál álltam, hagytam, hogy az elmém elkalandozzon: Vajon miért keres megint? Mire számít? Miért most, öt év távlatából?
A telefon elhallgatott, majd újra csöngetni kezdett.
Sóhajjal vettem fel végül.
Piroska, szia szólt bele Sándor, hangjában félénk, bűnbánó tónus. Szeretnék beszélni veled. Nagyon fontos lenne.
Miről? ültem a párkányra, a telefont a fülemhez szorítva. Felkészültem, hogy valamit megint kér. Sándor mindig úgy tudott kérni, hogy szinte lehetetlen lett volna nemet mondani.
Találkozzunk, kérlek. Nem lehet telefonon magyarázott.
Nem értem, miért nem mondod most. Beszélj vagy soha többet ne hívj feleltem higgadtan.
Hosszan hallgatott, majd rekedtesen felsóhajtott, mint aki újra többet dohányzott a kelleténél.
Katalinnak rákja van. Negyedik stádium. Az orvosok szerint maximum két-három hónapja van hátra.
Katalin az asszony, akért elhagyott. A nő, aki fiút szült neki. Vágyott hidegség futott végig rajtam: most bizonyosan valamit kérni fog, valami olyat, ami miatt levegőt se kapok majd.
Sajnálom mondtam egyenletesen. Miért mondod ezt nekem?
Piroska Segítséged kellene. Nem tudom, kihez fordulhatnék.
Csendben maradtam. Odakint egy varjú szállt le a fenyőre, úgy nézett rám, mintha csak azt suttogná: ne dőlj be!
Piroska, kérlek, találkozzunk. Elmondok mindent. Fontos. Misi miatt Ő a fiam.
A TE fiad helyesbítettem magamban. Soha nem az enyém.
Rendben mondtam végül. Holnap délután háromkor a Váci utcai kávézóban.
Letettem a telefont, és mozdulatlanul ültem, bámulva a semmibe. A tea kihűlt, az uborka fonnyadt a vágódeszkán. A hűtő ajtaján lomha kép: Sándor meg én a balatoni nyaralón, mosolygunk, összefonódva. Rég le akartam venni ezt a képet, de sose volt hozzá erőm. Talán féltem elismerni, hogy az a régi, boldog nő már nem vagyok.
Másnap korábban érkeztem. Teát rendeltem, az ablak mellé ültem, s vártam. Sándor nagyjából tíz perc múlva lépett be: beesett arccal, őszülő halántékkal. Leült, bólintott a pincérnőnek, és úgy nézett rám, mintha már azelőtt bocsánatot kérne, hogy megszólal.
Köszönöm, hogy eljöttél mondta.
Mondd, mire van szükséged szorítottam a csészét, hogy melegítse a kezem. Kevés az időm.
Nem is tudom, hol kezdjem
Kezdj a lényegnél, Sándor.
Sóhajtva arcát dörzsölte.
Katalin meghal. Ez már biztos. A kemó nem használ, a műtét már nem opció. Katalinnak nincs családja az anyja három éve meghalt, apját sosem ismerte. Misi egyedül maradna. Ő most öt éves.
Csend. Belül mégis szorította valami a torkom, de kifelé nem mutattam semmit.
Egyetlen egy dologban kérnék segítséget dadogta, lesütve a szemét. Anyagilag. Szükségünk lenne pénzre a gyógykezeléshez, ápoláshoz. Mindent visszaadok, esküszöm, de most semmim sincs.
Mennyit? kérdeztem.
Hatmillió forintot. Vagy többet.
Letettem a csészét. A tea kilöttyent, egy sötét csepp terjedt szét a terítőn.
Hatmillió… Sándor, honnan lenne nekem ekkora pénzem?
Eladhatnád az albérletet a Kossuth utcán. Már mondtad, hogy nincs rá szükséged, úgyse jársz oda.
A lakást a szüleimtől kaptam házasságkötéskor, később Sándor születésnapjára ajándékoztam neki, mert hittem, örökké együtt maradunk. Ő aztán kiadta, a pénzt zsebre tette, most pedig azt kéri, adjam el.
Most tényleg azt kéred, hogy adjam el azt a lakást, amit egyszer már neked adtam ajándékba?
Piroska, tudom, hogy borzasztóan hangzik, de
Nem, Sándor. Ez az én lakásom. Az ajándék nem egyenlő kötelezettséggel.
Elfehéredett.
De Katalin Misi árván marad!
Misinek van apja. Neked ezt most meg kell oldanod.
Felálltam, összeszedtem a holmim.
Piroska, várj
De nem vártam. Kimentem, a telefonomat markolva, miközben kezem remegett. Vajon helyesen cselekedtem? Vagy csak önző vagyok?
Otthon felhívtam Mariettát, a legjobb barátnőmet még főiskoláról sose ítélt el a válás után.
Elment az esze? Eladni a lakásodat? Piroska, ez már tényleg sok!
De Katalin haldoklik… és az a kisfiú… hallottam, ahogy a hangom remeg.
Ez nem a te gondod! Semmivel nem tartozol nekik.
De olyan rosszul érzem magam. Mintha megtagadnék egy haldokló embertől
Jogod van nemet mondani, még ha fáj is mondta határozottan. Ne feledd ezt! Nem kell más hibájáért fizetned.
Leheveredtem a kanapéra, lehunytam a szemem. Sándor szavai, Katalin arca kísértett, ahogy egykor az utcán láttam őket a babakocsival Szőke, vidám nő. Akkor azt gondoltam, elvette a férjemet. Most ő haldoklik, én meg segítsek?
Nem. Nem kell.
Két nap múlva Sándor ismét hívott, most már kemény volt a hangja, kétségbeesett.
Piroska, tudom, dühös vagy. De gondolj Misire! Ő nem hibás semmiben.
Nem vagyok dühös feleltem higgadtan. Nem akarok részt venni ebben.
Akkor lenne még egy kérésem mondta tétován. Ha Katalin meghal elvállalnád Misi ideiglenes gyámságát? Amíg én talpra nem állok.
Elsőre nem is értettem.
Tessék?
Nő vagy, tapasztalatod van, felnevelted Szilviát. Misinek kell valaki, aki anyja helyett ott lesz…
Sándor, most komolyan azt kéred, hogy legyek anyja annak a gyermeknek, aki akkor született, miközben megcsaltál?
Tudom, hogy ez nehéz…
Nem! mondtam. Nem, nem és nem. Felejts el! Nem leszek része az új családodnak.
Letettem a telefont, a padlón ültem, nekidőltem a falnak. Légszomj, dübörgő szív.
Hogyan képzeli ezt?
Este hazaért Szilvia, a lányom. 28 éves, okos, csinos, önálló, Budapesten lakik. Nem túl gyakran látjuk egymást, de mindig örülünk a találkozásnak.
Anya, apu hívott. Mesélte Katalint és Misit.
Bólintottam, vizet forraltam a teához.
És mit mondott?
Hogy visszautasítottad. Hogy te rideg vagy.
Megfordultam. Szilvia összefonta a karját, megütközve nézett rám.
Rideg? ismételtem. Érdekes szó.
Anya, hogy lehetsz ilyen? Hiszen az egy gyerek! Ő nem tehet semmiről.
Igazad van. Nem tehet róla. De nem is az én felelősségem.
Segíthetnél! Akár egy kicsit is.
Nem adom el a lakást, és a gyámságot sem vállalom. Ez nem az én életem. Ez apád felelőssége.
Önző vagy suttogta Szilvia, és a csalódottság ott rezgett a hangjában.
Fájt. De nem magyarázkodtam.
Lehet mondtam. De ehhez jogom van.
Szilvia kevéssel később elment, be sem fejezte a teát. Egyedül maradtam a csöndben, ami most hirtelen templomi lett.
További napok rémálomként teltek. Sándor hívogatott, üzeneteket írt, hol könyörgött, hol fenyegetőzött. Bíróságot emlegetett, azt írta, Szilvia is meg fog utálni.
Nem válaszoltam. Csak olvastam és töröltem.
Aztán egy este megjelent nálam Katalin. Soványan, fejkendőben, sápadtan, de a szemeiben valami mély fáradtság égett.
Bejöhetek? kérdezte halkan.
Beengedtem. A konyhában ültünk. Ő a pohár vizét bámulta, aztán megszólalt:
Nem kérem, hogy szeresse Misit sóhajtott. Csak azt, hogy hagyjon neki esélyt. Amikor én már nem leszek, úgy aggódom érte…
És az apja?
Sándor gyenge. Maga is tudja.
Tudtam. Sándor mindig is gyönge volt: sármos, kedves, de gyenge. Felelősséget nem vállalt soha csak kérni tudott.
Nem tudom vállalni mondtam. Sajnálom, de nem.
Katalin bólintott, az ajtóig ment, ott visszanézett.
Maga nagyon erős nő mondta. Mindig irigyeltem magát. Sándor sokat mesélt. Látom: az az erő hidegségből ered.
Azzal elment. A szavai a folyosón maradtak.
A belső hideg.
Az éjszakát ébren töltöttem, a plafont bámulva. Gondoltam Misire, Sándorra, Katalinra. Hogy tényleg rideggé váltam. Régen más voltam: szelíd, megbocsátó, másokért élő.
De amikor Sándor megcsalt, elhagyott, megtanultam: semmi értelme feláldozni magam, ha cserébe csak árulás jár.
De vajon most jól teszem, ami teszek?
Felálltam, az ablakhoz sétáltam. Odakinn sötét, odabenn csend. Egy kutya ugatott valahol.
Jogom van nemet mondani Marietta szavai visszhangoztak. Még ha fáj is. Jogom van. Nem kell hősnőnek lennem mások életében.
Reggel felhívtam Sándort.
Találkozzunk ma, ugyanott.
Megjött, reménykedett. Leült szemben.
Piroska, tudtam, hogy meggondolod magad
Ne mondd vágtam közbe. Figyelj. Nem adom el a lakást. Ez az ajándék a szabadság jele volt, nem kötelezettség. Nem leszek gyámja Misinek. Nem az én történetem ez, nem az én sorsom.
De…
Te választottál. Te így élted az életed. Elhagytál, gyereke lett egy másik nővel. Most viseld a következményeit. Ne akarj másokat belevonni.
Sápadt lett.
Akkor azt akarod, hogy Misi szenvedjen?
Azt akarom, hogy ne használd fel őt erre a játszmára. Vannak rokonok. Vannak barátok. De én nem.
Kőszívű vagy suttogta.
Felálltam.
Lehet mondtam. De ez az én életem, és többé nem engedem, hogy beleavatkozz.
Kimentem a kávézóból. Könnyű léptekkel mentem, nem fordultam vissza. Hétről hétre csönd lett: Sándor többé nem keresett. Szilvia is hallgatott. Marietta átjárt teázni, csendben, csak életről, irodalomról beszélgettünk, nem Misiről vagy Katalinról.
Visszatértem a saját világomba. Dolgoztam, főztem, olvastam, este meg az ablakból néztem a parkot, ahol a gyerekek szaladgáltak. Néha eszembe jutott Misi. Vajon hasonlít az apjára? Egy pillanatra belegondoltam, aztán hagytam elszállni ezt a felhőt is.
Egyik reggel Szilvias üzent: Anya, bocsánat. Megértettem. Igazad van.
Elmosolyodtam, válaszoltam: Köszönöm. Szeretlek.
Leültem az ablakhoz a csésze teámmal, körbenéztem a saját kis lakásomban, amit áthat a napfény és a nyugalom. Ez az én helyem. Az én otthonom. Az én életem.
Nem lettem mártír, nem mentettem meg más életét, nem áldoztam fel magam.
De megmaradtam önmagamnak. Ez is győzelem.
Csendes, de igazi.
Kortyoltam egyet és kinyitottam egy könyvet. Odakint kitavaszodott, és a világ ment tovább.
És én végre nem éreztem bűntudatot azért, mert saját magamat választottam.
Ezt tanultam meg ebből: önmagunkat választani is lehet bátor és helyes döntés.
