Hat hónapja házasodtam meg, és azóta van valami, ami nem hagy nyugodni.
Az esküvőnk egy hangulatos budapesti kerthelyiségben volt megtartva. Fények, erős zene, boldog táncoló emberek mindenhol. Egy pillanatban kimentem a főteremből, mert túl sok lett minden kellett egy kis friss levegő. Ahogy ott álltam a kertben, messziről megláttam legjobb barátomat, Andrást, és feleségemet, Rékát. Az épület oldalában, a mosdók közelében voltak. Nem tűnt úgy, hogy nyugodtan beszélgetnének inkább vitatkoztak.
Rékát annyira idegesnek láttam: a kezeivel hadonászott, mozdulatai feszültek voltak. András állkapcsa megfeszült, egész testtartása merevvé vált. A zene túl hangos volt ahhoz, hogy bármit halljak, de a légkörben szinte tapintható volt a feszültség.
Lassan közelebb mentem hozzájuk, próbáltam minél kevésbé feltűnő lenni. Ahogy már elég közel értem, tisztán hallottam, hogy András ezt mondja Rékának:
Erről nem beszélünk többet.
A hangja kemény, szokatlanul száraz volt.
Ekkor vettek csak észre. Azonnal kérdeztem, mi történik, miről van szó. Mindketten zavarba jöttek. Réka reagált először legyintett, mondta, hogy csak valami butaság volt köztük, nincs semmi gond. András is gyorsan rávágta, hogy valami játék vagy fogadás miatt kaptak össze, ő ajánlott valamit, Réka nem akarta, ennyi az egész. Az egész magyarázat lezárt volt, rövid, semmitmondó. Olyan gyorsan, ahogyan csak lehetett, lezárták a témát, visszamentek a terembe, mintha meg sem történt volna az egész.
Az est hátralévő részében próbáltam tartani a jó hangulatot táncoltunk, koccintottunk, beszélgettünk a vendégekkel. Csak amikor Réka és András is a közelemben volt, feltűnt, hogy alig szólnak egymáshoz, és ha mégis, akkor is kerülgetik egymás tekintetét. Nekem már nem beszélgettek egymással.
Akkor este nem szóltam semmit. Elhessegettem magamtól a furcsa érzést legalábbis próbáltam.
Az esküvő óta ugyanúgy telik az élet. Rékával összeköltöztünk, a barátaimmal, köztük Andrással és a párjával, időről időre összejövünk születésnap, vacsora, mozi, minden megy tovább úgy, mint azelőtt. Arról a napról senki nem beszél. Nincsenek furcsa üzenetek, gyanús telefonok, semmi konkrét, amibe bele tudnék kapaszkodni.
Csak az a pillanat maradt. Az a mondat. Az a hangnem. Az a sürgetés, ahogyan befejezték a beszélgetést, amikor odaértem. A reakciójuk, ahogy megláttak.
Nincsenek bizonyítékok. Nincsenek üzenetek, csúnya jelenetek, titkos vallomások. Csak az a vita, pont az esküvőm napján, és a kényelmetlen érzés, hogy valami bennem megrekedt abból, amit akkor hallottam.
Eltelt hat hónap, de gyakran eszembe jut. Sosem vádoltam meg senkit semmivel.
És most, amikor estefelé leülök magamban, újra csak azt kérdezem magamtól:
Mit kezd az ember egy ilyen sejtéssel, amikor semmi konkrét nincsen csak az érzés, hogy ott és akkor valami történt?.
