„Acum asta e camera mea” – mi-a spus cumnata și mi-a aruncat lucrurile pe hol

Acum asta e camera mea! anunță cumnata, aruncându-mi lucrurile pe hol.

Luminița, tu chiar crezi că se poate mânca ciorba asta? Larisa se strâmbă, amestecând cu lingura un lichid tulbure din farfurie. Cartofii parcă nu s-au fiert deloc.

Mănâncă ce ți se dă, răspunse obosit Luminița, fără să ridice ochii din farfurie. Nu suntem la restaurant.

Nu mă prefac din plăcere. După muncă aș vrea ceva bun. Acasă la mama, mereu găseam borș fierbinte când venea tata.

Luminița își strânse buzele. Iarăși începea. Larisa locuia cu ei de șase luni, de când divorțase, și în fiecare zi găsea motive să se plângă. Ori ciorba nu era bună, ori praful se adăuna, ori televizorul era prea tare.

Larisa, dacă nu-ți place, poți găti singură, spuse Luminița, lăsând farfuria în chiuvetă. Nu te oprește nimeni.

Și când să gătesc? Lucrez până la șapte, apoi mai merg o oră și jumătate până acasă.

Deci eu trebuie să fiu servitoarea?

În bucătărie intră Mihai, soțul Luminței. Împletit după un pui de somn, într-un tricou mototolit.

Fetele, vă certați din nou? se întinse și căscă. Vă aude toată casa.

Nu ne certăm, Larisa îi zâmbi fratelui ei cu o voce cu totul diferită. Doar vorbeam despre cină.

Luminița o privi pieziș. Cum schimba tonul atât de repede când apărea Mihai! Se transforma într-un model de bunătate.

Mișule, dar n-ai putea vorbi cu administratorul despre încălzire? continuă Larisa. În camera mea e ger. Noaptea mă înțep în dinți.

Mihai se scărpină în ceafă.

E la fel peste tot în bloc. E iarnă.

Dar poate s-ar putea curăța caloriferele?

Luminița spăla tacâmurile în tăcere. *”Camera mea”*. Cât de ușor spunea Larisa “cameră” despre sufragerie. Și totuși, la început fusese vorba doar de o lună, până își găsea chirie.

Luminița, unde e plapuma? întrebă Larisa. Aia albastră care era pe canapea?

La spălat, răspunse scurt Luminița.

Și când se usucă? Mi-e frig.

Mâine.

Și ce fac astăzi?

Luminița se întoarse spre ea. Larisa părea neajutorată, cu o privire care îi topea inima bărbaților.

Mai avem plapume în dulap.

Dar unde? Nu știu unde țineți voi lucrurile.

Luminița intră în dormitor și scoase o pătură groasă.

Poftim.

Mulțumesc! Oare asta n-ar putea rămâne aici? Ca să o am la îndemână.

Larisa, avem mașină de spălat.

Cumnata luă pătura și o strânse la piept.

Știu, dar eu sunt obișnuită cu ordinea. Acasă aveam totul dublu.

Luminița simți cum ceva i se strânge în stomac. Iarăși subtilele aluzii la faptul că viața lor nu era la nivelul ei obișnuit.

Mișule, n-ai vorbit să ceri o mărire? Larisa se așeză lângă fratele ei pe canapea. La noi în firmă, Petrescu și-a dublat salariul.

Mihai se înroși.

Eu nu-s Petrescu.

Dar poți încerca. Totul e scump acum.

Luminița se retrase în baie, prefăcându-se că spală, până nu spunea ceva ce va regreta.

După o jumătate de oră, Mihai bătu.

Ieși, trebuie să vorbim.

Ea își șterse mâinile și veni. Larisa stătea pe canapea mulțumită, iar Mihai părea stingherit.

Ce s-a întâmplat?

Am vorbit cu Larisa… începu el. Înțelegi, chiar îi e frig. La noi în dormitor e mai cald.

Luminița îngheță.

Ce sugerezi?

Poate am putea schimba camerele? Ea în dormitor, noi aici.

Serios?!

Doar temporar. Noi suntem tineri, sănătoși. Larisa e fragilă după divorț.

Luminița o privi pe cumnată. Aceasta părea smerită, dar colțurile gurii trădau un zâmbet.

Ăsta e dormitorul nostru, Mihai. Patul nostru, lucrurile noastre.

Doar pentru puțin timp.

Dar ea chiar caută chirie?

Larisa ridică privirea.

Sigur! Dar prețurile… Poate încă o lună-două…

Luminița știa că asta însemna cel puțin șase luni.

Mihai, vorbim separat.

Se retraseră în bucătărie.

Mișule, realizezi ce ceri? șopti ea. E casa noastră.

Știu. Dar Larisa e sora mea.

Și eu ce sunt?

Nu fi egoistă.

Luminița încremeni.

Egoistă?! Pentru că nu vreau să-mi dau dormitorul?

Mai încet, o să audă.

Să audă! E casa mea și am dreptul să spun ce simt!

Larisa bătu discret.

Pot intra? vocea ei era mieroasă. Nu vreau certuri. Poate mă mut la o prietenă…

Nu pleci nicăieri, se grăbi Mihai.

Luminița înțelese că pierduse. Larisa știa să-l manipuleze, iar el cădea mereu în plasă.

Bine, cedă ea. Mută-te în dormitor.

Serios?! Larisa tresări fericită. Mulțumesc! O să fiu foarte atentă!

A doua zi, când Luminița se întoarse de la serviciu, lucrurile ei erau înghesuite în pungi și cutii.

Larisa, ce e asta? întrebă, văzând hainele aruncate la grămadă.

Păi, ale tale, răspunse Larisa, ieșind din fostul dormitor. Le-am pus la loc. Aveam nevoie de dulap.

Am stabilit *temporar*!

Da, dar eu unde să-mi țin lucrurile?

Luminița intră. Pe măsuța ei de toaletă stăteau cremele Larisei. În dulap, rochiile ei. Pe pat, așternuturile cumnatei.

Unde-s așternuturile

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

four × two =

„Acum asta e camera mea” – mi-a spus cumnata și mi-a aruncat lucrurile pe hol
Az élet, akár a hold: hol teljességgel ragyog, hol fogyatkozik – Azt hittem, házasságunk örök, mint a világegyetem. Sajnos nem így lett… Leendő férjemmel az orvosi egyetemen ismerkedtünk meg, ötödévesen már összeházasodtunk. Anyósom esküvői ajándékként adta át a jugoszláv (ma Szlovénia) nászutat és egy lakás kulcsát – és ezzel csak elkezdődött minden! Férj és feleségként rögtön beköltöztünk egy háromszobás lakásba, apósomék mindenben segítettek. Minden évben bejártuk Európát – persze a szülei támogatásával. Fiatalok és boldogok voltunk. Minden előttünk állt! Dima virológus, én belgyógyász. Dolgoztunk, gyógyítottunk, szerettük egymást. Két fiúnk született: Dániel és László. Most, évekkel később látom igazán: akkoriban életem volt az áradó Duna. Bátran mondhatom, tizenegy évig fürödtem a jólétben, boldogságban. Aztán egy nap minden darabjaira hullott… Csöngetés. Kinyitom az ajtót – egy fiatal, mutatós, de szomorú lány áll a küszöbön. – Kit keres? – kérdeztem nyugodtan. – Ön Szófia? Ha igen, önhöz jöttem. Bejöhetek? – tétovázott a lány. – Jöjjön csak, – máris kíváncsi lettem. Közelebb lépve láttam, hogy enyhén terhes. – Szófia, Taniának hívnak… Nagyon szégyellem, de beleszerettem a férjébe. Dmitrij is szeret engem. Gyermekünk lesz… – Hm… Meglepetés… Ennyi? – Nem… – elővett egy díszdobozt – Kérem, fogadja el, Szófia. Ez az öné. Kinyitottam: aranygyűrű csillogott benne. – Ez minek? Akarja venni a férjemet? Dima nem eladó! Vigye vissza! – Becsaptam a dobozt és kezdtem dühös lenni. – Szófia, nem akartam bántani! Tudom, hogy bűnös vagyok… De nem tudok Dima nélkül élni! Fogadja el a gyűrűt, talán könnyebb lesz! – Tánia sírni kezdett. Egy pillanatra megsajnáltam. De aztán észhez tértem, visszaadtam a „vásárfiát”, és kitessékeltem az ajtón a riválisomat. Innentől borult minden… Anyósom telefonon közölte, Dima elhagy. Később feljött, összepakolta Dima dolgait. – Szoficska, mi akkor is rokonok maradunk. Dima meg Tanival olyanok, mint a kölyökborjak: ahol összefutnak, ott nyalakszanak! – mondta kárörvendőn. Fél év múlva Dima és Tánia lánya megszületett. Hallottam, hogy Dima Tánia előző házasságából származó lányát is örökbe fogadta. Ezalatt a két fiamat alig látta. Apai gondoskodás helyett néhány forintnyi gyerektartás jött csak, amit anyósom adott át. A kilencvenes évek voltak. Idegösszeroppanással mentem kórházba, Dániel és László anyósomnál maradtak. Szerette, kényeztette őket, nálam meg mindenre csak a hiány volt a válasz. Mikor kijöttem a kórházból, menni akartam értük, de a fiúk nem akartak velem jönni: „Mama finomakat főz, nem szid, nem tiltja az édességet.” Nem volt érvem ellenük. – Szoficska, hadd maradjanak nálunk! Egyedül nem tudod fenntartani a nagy lakást, úgyis el kell adnod. Elég lesz neked egy garzon, – vette át a szót anyósom. Férj nélkül maradtam, most már úgy tűnt, a gyerekek is kicsúsznak a kezemből. A lakást el kellett osztani, én egy lelakott egyszobásban kötöttem ki, fiúk maradtak a nagyszülőknél. Évente párszor, nagy ünnepeken találkozhattam velük. – Szoficska, ne zavard fel a fiúk lelki nyugalmát! Szervezd inkább a saját életed! – sóhajtott Nína néni. A fiúk elhidegültek tőlem, az anyai kötelék elveszett, magányos voltam, elvesztettem az élet ízét. A nagymamám gyakran mondogatta: „Az élet, mint a hold: hol telihold, hol sarló.” Így nem mehet tovább! Vagy az őrületbe menekülök, vagy ki kell törnöm ebből a példás lány skatulyából, akit mindenki sárba tiporhat! Hisz én is kitűnővel végeztem az orvosit! Aztán munkából konferenciára küldtek Franciaországba. Ott megismertem egy fiatalembert – Jánost, szerb orvost. Nyelvi akadályok ellenére egymásra találtunk: szavak sem kellettek. Tíz nap örület, majd hazatérés. Akkor életre keltem, de komoly kapcsolat nem lett. Csak futó ismeretségek, semmi több. „Jól nézel ki, Szófia, igazi tavaszi nő vagy!” – szólt elismerően egyszer anyósom. Mégis magam voltam. Legjobb barátnőm, Olga, elköltözött Görögországba, férjhez ment göröghöz. – Elegem van a magyar alkoholistákból, végre normális férjet akarok! – pityergett. – Ugyan már, negyven után kezdődik csak az élet! – vigasztaltam őt. – Na, Szófia, itt van Sanyi, az exem: vidd, ha akarod, én ajándékba adom! – nevetett Olya. Nosza, felkaroltam az otthagyott férfit. Így lett Sanyi a férjem. Egyetlen hibája volt, de az mindent felülírt: iszonyúan ivott. Mégis, szerettem – hát mi tagadás! Jöttek a narrológusok, elvonók, végtelen könnyek. – Neked fontos a józanság, nekem nem, – állította Sanyi. És még csak meg sem fordult a fejemben, hogy elhagyjam! Legalább volt férjem, még ha olykor rostás is. Küzdöttem érte, mint akkoriban Tánia harcolt Dimáért. Hét év ment rá… Végül megállt! Munkahelyet is váltott, most a Szent János Kórházban dolgozik – halottkémként. Minden este csendben, komolyan, józanul jön haza. Olya, ha hazalátogat Görögországból, nem győz csodálkozni: – Sanyi nem iszik? Ezt el sem hiszem! – Árucsere és visszavétel nincs – nevetek rá. A fiaim közben felnőttek: mindketten harminc fölött, egyik sem házas, az élet viharaiban megedződve nem is akarnak családot. Azt hiszem, unokákkal nem lesz egyszerű… És mi lett a volt férjemmel? Második felesége végleg lecsúszott. Közös lányuk egyedül neveli gyermekét. Dima harmadszorra kolléganőjével kötött házasságot, de előtte fiainkat megkérdezte: – Nem akarja anyátok újra velem kezdeni? Válaszom: „Majd ha piros hó esik!” – vagyis: soha!