Bizony, a kutyák legendásan hűségesek! De csak ahhoz hűségesek, aki őket igazán szereti az árulóknak viszont sosem bocsátanak…
…
Liza futott a kocsi után, kétségbeesetten, hiszen nem akart egyedül maradni egy idegen helyen. Nem akart elhagyatott és elfelejtett lenni.
Az után futott, akit szeretett, akiben megbízott, egészen az utolsó pillanatig. Olyan ember után, akit sose tudna cserben hagyni. Mert Liza egyszerűen képtelen volt elárulni valakit, akit szeret.
Réka, ismerkedj meg vele, ő Liza! vigyorgott széles mosollyal Tamás, amikor bemutatta kutyáját a körülbelül húszéves lánynak, aki a bejárati ajtóban állt tízcentis tűsarkú cipőben ettől legalább egy fejjel magasabbnak tűnt Tamásnál.
Nagyon aranyos, igazi úri kutya, szót fogad, szerintem hamar össze fogtok barátkozni. Bár, mit is mondok: biztos vagyok benne!
Liza lelkesen forgolódott gazdája lábai körül, de Rékára meglehetősen bizalmatlanul sandított.
Ez persze nem furcsa, a kutyák tudnak tartózkodóak lenni az idegenekkel. De most másról volt szó: Liza valami mélyen rossz szagot érzett a lány körül, valami visszataszító dolgot.
Nem, nem Réka parfümjének tömény, émelyítő illatára gondolok az már önmagában hadijogi kérdéseket vetett fel , inkább azokra a bizonyos kutyaszimatra érzékelhető jelekre. A kutyáknak van ilyen boszorkányos képessége: megérzik, ha valaki nem jó ember!
Liza ebben kifejezetten tehetséges volt, száz százalékig biztos orra sosem hagyta cserben.
Ha ilyesféle embereket látott az utcán, Liza ösztönösen igyekezett elkerülni őket, sőt, ilyenkor szerette volna a gazdáját is távolabb vinni. Néha még akkor is, ha Tamás ennek egyáltalán nem örült. De Liza imádta a gazdáját, aggódott érte, és mindent megtett a boldogságáért.
Na de mit lehet tenni egy kétszobás lakásban? Tamás pedig, mellesleg, egyre kedvesebb és gyöngédebb volt Rékával.
Átölelte, puszit adott neki…
És amikor Liza rosszalló nézését észrevette, Réka megragadta Tamás kezét és a konyhába húzta, majd halkan, egy fél suttogással mondta:
Miért nem mondtad, hogy van kutyád?
Hát, nem gondoltam, hogy fontos válaszolt Tamás ugyanilyen halkan. Neked ez gond?
Igen, gond! Nem szeretem a kutyákat, nem akarom, hogy ezzel az izével éljek együtt hogy is hívják?
Lizának…
Liza.
Na de mit kezdjek vele, hova tegyem? Kidobjam az utcára? Már négy éve együtt vagyunk. Vagy öt. Már azt sem tudom, de nagyon régen!
Tamás… pillantott rá Réka egyértelmű arckifejezéssel, amiből Tamás is megértette, hogy a beszélgetésnek itt vége. Amíg ez a kutya itt lakik, én nem költözöm hozzád, és esküvőről szó sem lehet.
Nem szeretem a kutyákat, megérted? Nem bírom elviselni. Most döntsd el, melyikünk fontosabb: én vagy a kutya.
…
Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntenék. Az ablaktörlők dühösen csapkodták a hatalmas cseppeket, mintha ugyanolyan utálattal viseltetnének irántuk, mint Tamás, aki komoran, viharvert arccal száguldott át a sötét városon.
Közben meg az az érzés motoszkált benne, mintha valaki egy lavór moslékot öntött volna a lelkébe. Undorító dologra vette rá magát Nem akarta. Egyáltalán nem akarta ezt tenni.
De szerette Rékát, sőt mennyegzőt tervezgetett. Vagy talán nem is szerette. Most nem számított.
Viszont más volt lényeges: Réka apja megígérte, hogy minden gondját megoldja az éppen csőd szélén álló kis vállalkozásával kapcsolatban, márpedig ő a város egyik legbefolyásosabb embere volt, és nem ejtett felesleges szavakat. Ha mond valamit, meg is teszi.
Megkezdődhetett volna egy fényes, jól menő, sikeres élet teljesen elegáns, éppen úgy, ahogyan azt Tamás elképzelte. Kihagyni ezt? Az teljességgel abszurd lett volna.
Mikor kiért a városból, teljes gázzal a pedált nyomta, az eső csak erősödött, a széllel együtt.
Az eső dobolt az ablakon, a tetőn, és a csomagtartón is, mintha azt üvöltötte volna: Ébredj már! miközben a cseppek újra és újra nekicsaptak a karosszériának.
Liza a hátsó ülésen kuporgott, némán figyelte az ablakon lefolyó cseppeket. Az ösztöne ismét nem csalta meg. Amióta az idegen lány megjelent, a gazdi megváltozott. Hideg lett, akár az őszi eső. Már nem beszélt hozzá, nem simogatta meg. Elidegenedett.
Tamás az út szélén hirtelen megállt, rágyújtott. Füst töltötte be az autót.
Aztán kapucnis kabátját a fejére húzta és kiszállt. Liza csak várt de valami nagyon rosszat sejtett.
Aztán minden pont úgy alakult, ahogy a rossz filmekben: a hátsó ajtó kicsapódott, mérges füst szállt ki, összekeveredett az éjszakai levegővel. Tamás megragadta Lizát a nyakörvénél fogva, kirántotta az útra. Liza felvonyított.
Aztán két hatalmas csattanás: előbb a hátsó ajtó, utána az első.
A kocsi elindult, visszafordult a város felé, miközben az eső könyörtelenül csapdosta a kasztnit.
Liza magára maradt, értetlenül nézett a távozó autó után. Az eső kegyetlenül áztatta a bundáját; minden egyes szálat átnedvesített, hogy száraz hely már ne is legyen.
Aztán futásnak eredt. Liza rohant az autó után, nem akarta idegenek közt egyedül maradni. Azt követte, akit annyira szeretett, akiben egykor annyira megbízott, azt, akit nem tudott volna elárulni.
Hisz nem is tudott árulni. De hát hogy bírta volna tartani a tempót egy százfeles tempóban száguldó kocsival? Ahhoz gepárd kellett volna, ő meg csak egy kutya. Ráadásul az elázott bunda legalább két kilóval nehezebb lett.
A piros fények már réges-régen eltűntek a sötétben, Liza azonban csak futott, futott, és képtelen volt megállni.
Néha, ha már tényleg muszáj lenne lefékezni, a sors közbeszól nem rosszindulatból, pusztán azért, mert nincs értelme rohanni a múlt után.
Csikorgó fék, tompa csattanás. A sofőr kiugrott az autóból, rémülten kapta fejét két tenyere közé.
Az úton egy kutya feküdt. Az idegen, Zsolt, óvatosan közelített hozzá. Ránézett a kutyára.
A kutya szemeiben még ott csillogott a hit, de szinte percről percre egyre nagyobb volt a szomorúság és reménytelenség.
Hála az égnek, életben van! gondolta Zsolt.
Óvatosan elrendezte a kutya helyét a kocsiban, a saját kabátját terítette a hátsó ülésre, majd gyengéden felemelte Lizát és lefektette.
Az idő már jócskán késő volt, csak a város egyetlen, éjjel-nappal működő állatkórházába mehetett. Hát odament. Útközben időről időre vetett egy pillantást Lizára, aki hátsó lábával meg-megrándult, mint aki még mindig menekülni próbál.
Az állatorvos szó nélkül, első vizsgálatért semmit sem kért. Zsolt pár összefüggéstelen mondatban mesélte el a történteket. Az orvos régóta a szakmában volt, rögtön tudta, mi történt: valakinek egyszerűen útban volt a kutya. Nem az első eset náluk, és sajnos nem is utolsó.
Szerencsére nem lett komoly baja, csak néhány zúzódás. Kenőcsöt és jégborogatást ajánlott, hogy leapadjon a duzzanat.
Zsolt hazavitte Lizát, letette a kabátját a földre, a kutya ráfeküdt.
Ez csak átmenet mondta megszeppenten Zsolt. Tíz nap múlva Liza már javult. Kicsit sántikált ugyan, de legalább járt! A sántikálás majd elmúlik.
Kidobtak téged? dünnyögte Zsolt, miközben Lizával ült az ágy szélén.
Neki sosem volt kutyája. Igaziból barátja sem nagyon. Régen voltak, de mindben csalódott már.
Az egyik barátja elhódította tőle a barátnőjét. A másik a vállalkozással csapta be, anyagilag is teljesen elvágta. A harmadik hab a tortán: belelángatta egy sötét ügyletbe, hogy Zsolt még a rendőrséggel is meggyűlt a baja.
Szerencsére minden elrendeződött, és úgy döntött: mindent újat kezd új városban, új élettel.
Úgyhogy minden kutyás problémájával az állatorvoshoz fordult István bácsihoz , aki még a névjegyét is odaadta, hogy bármikor hívhassa.
A doki tanácsára Zsoltnak sikerült lefürdetnie Lizát is, lemossa róla a koszt. Félt, hogy a kutya majd küzd, de Liza meglepő higgadtsággal állt hozzá a fürdetéshez.
Később a kajával kapcsolatban is konzultált, sőt, kétszer elvitte Lizát átvizsgálásra is, nehogy súlyosabb baja legyen.
Zsoltot nagyon aggasztotta Liza állapota: rosszul evett, egész nap csak feküdt, szinte nem is foglalkozott gazdájával.
Ez ilyenkor normális nyugtatta István bácsi. Arra kérte, hogy többször vigye sétálni, ettől javul az állapota.
Csak sétáljon vele, semmit se várjon el cserébe! Kis idő múlva majd hozzászokik magához talán még összebarátkoznak egészen!
És tényleg így lett. A régi sebek, még a lelkiek is, gyógyulni kezdtek, másfél hónappal a “sorsdöntő találkozás” után Zsolt és Liza már összeszokott páros lettek.
Nem lettek legjobb barátok azonnal de Liza érezhetően megbízott benne, már jobban evett. Bár, mostantól már nem is Liza volt, hanem Zsófi.
Új élet, új név. Zsófi hamar hozzászokott: vagy azért, mert hasonlított a régihez, vagy mert az előző nevet már végképp elfelejteni akarta.
Minden nap, időjárástól függetlenül, együtt sétáltak és kettesben igazán jól megvoltak.
Csak, amikor esett az eső, azok a barna Zsófi-szemek bánatosak, már-már könnyesek lettek. Nem az eső miatt, hanem a régi emlékek miatt.
Bizony, nehéz volt elfelejteni, ami történt. A kutya nem ember, de ugyanazok az érzései vannak. Akinek volt már kutyája, ezt biztosan tudja.
Egy nap a parkban, november hidegében, Zsófi éppen egy fára menekült macskát ugatott, miközben Zsolt épp forró kávét vásárolt jól jött a meleg, ebben a zimankóban.
Ahogy Zsolt visszafordult, a kutyának hűlt helye.
A kávét ott hagyva rohanni kezdett, fogalma sem volt, merre menjen, csak azt tudta: mennie kell.
A kutya meg, nagy hangon, nekiesett a macskának a fa alatt, hátha csak lecsábul a magasból egy kis üldözés kedvéért.
Ekkor egy fekete SUV állt meg a járda mellett, kiszállt belőle Tamás.
Épp boltba indult volna, de megfagyott benne a lélegzet.
Liza!
A kutya csak nézett értetlenül, de amikor másodszorra is meghallotta a nevét, meg az ismerős hangszínt, odafordult Tamáshoz és szemezni kezdett vele.
Liza, gyere ide! Tamás leguggolt, mosolyogva hívta magához.
Nagyon szeretett volna odafutni, beleugrani a karjába, de valami visszatartotta. Ki tudja, mire gondol egy kutya ilyenkor? Gondol valamire, az biztos…
Hiszen te elhagytál! Vagy tévedek? Talán egész idő alatt keresett, csak most talált meg?!
A farka kicsit mocorgott: talán örömében, talán félelmében.
Tamás átszökött a kerítésen, nyúlt érte.
Lizám! Lizácska! Olyan jó, hogy meglettél! Gyerünk, gyere ide, na!
Símogatni kezdte, ölelgetni, a kutya nem ellenkezett. De boldogságot se mutatott: nem fordult, nem csóválta, valami hiányzott.
Zsolt ekkor ért oda, látta, ahogy egy férfi rángatja Zsófi nyakörvét, mintha a saját kocsijához akarná vinni.
Hé, mit csinálsz? Ez az én kutyám!
Mögé lépett, vállon ragadta, szembe fordította:
Mi a fene ez? kérdezte most már biztosan, meg sem várva a választ. Ez az én kutyám!
Tényleg?
Mit, hogy tényleg? Zsófi, gyere ide!
A kutya megindult volna Zsolt felé, de Tamás tartotta még.
Milyen Zsófi? Ő Liza! Az én kutyám, kölyökkorától velem volt, aztán…
Aztán? kérdezte Zsolt, kezdve átlátni a szitut.
Semmi közöd hozzá! Ez az én kutyám, viszem is, világos?!
Nem világos! Ez az én kutyám, és velem is marad! Ehhez nincs hozzászólási jogod. Inkább ne csinálj butaságot!
Tessék?!
Tamás arca felvörösödött, szeme villámokat szórt. Emelte volna a kezét, de a kutya, aki addig közömbösen nézte a két férfi párbaját, hirtelen vicsorított, vadul morogni kezdett, s kirántotta magát Tamás kezéből, szembe fordult vele fogait mutatva.
Tamás dermedten hátrált. Nem a félelemtől: inkább a döbbenettől. Soha nem látta még így Lizát, soha nem védte magát ellene, most viszont világos volt: a kutya kész bármit megtenni.
Zsolt lehajolt, megsimogatta.
Zsófi, ne. Gyere! mondta halkan.
A kutya odalépett hozzá, neki nyomta orrát, majd lehajtotta fejét, hogy Zsolt rá tudja kapcsolni a pórázt.
Mentek az avarral telehintett sétányon, és egyszer sem fordultak vissza. Tamás csak nézett utánuk, ökölbe szorította a kezét dühében.
Réka végül nem lett feleség, az após-jelölt sem segített, végül el kellett adnia a cégét, csak hogy kifizesse a tartozásait. Amit akkor éjjel tett azt sose felejtette el, és megbocsátani sem tudott magának. Visszacsinálni meg pláne nem lehetett.
Bizony, a kutyák nagyon hűségesek. De csak azokhoz, akik őket szeretik. Az árulókat viszont soha nem bocsátják meg
Írjátok meg kommentben, ti mit gondoltok? Nyomjatok egy lájkot, ha szerintetek is így van!
