Déli szundításom nem hozta el a remélt megnyugvást, csak ragacsos, lassan múló szorongást, kaparó szárazságot hagyott maga után. Arra ébredtem, hogy furcsa, szinte fizikai érzetben üresség húzódik a lábszáramba mintha valaki kihúzta volna a melegítő palackot a lábam mellől. Általában mindig ott feküdt Móric, az aranyszőrű retrieverem, s mély, egyenletes szuszogása jobban megnyugtatott, mint bármelyik altatócsepp.
Most azonban üres volt az ágy, a lepedő alatt hűvös borzongott a bőrömre.
Felültem. Kilógattam a lábaimat, és összerezzentem a huzattól, amely mintha átjárta volna az egész lakást. Fojtogató, gyapjas csend ült a kis pesti lakás minden sarkában, egészen csikorgott tőle a dobhártyám. Nem hallatszott semmiféle karmolás a parketten, nem volt biztonságos, szuszogó sóhaj, se a megszokott szőrrázkódás hangja.
Móric? szólaltam meg, s a saját hangom idegennek, repedtnek tűnt.
Senki sem reagált. A lakás hirtelen szokatlanul nagynak és idegennek látszott, mintha kiveszett volna belőle minden melegség. Végigmentem a résnyire sötét, keskeny folyosón, kezem végigsiklott a tapétán úgy kapaszkodtam benne, mint a valóság utolsó fonalába. Szívem egyenletlen, rövid ritmust vert, lüktetett a torkomban.
A konyhában ott ült Napsugár, a menyem. Huszonhat éves, divatmagazinból lépett nő, sima bőrrel, tökéletes hajjal és örökké jeges, kifejezéstelen tekintettel. Egy hosszú pohárban zöld, sűrű smoothie-t kevergetett, míg a telefonján pörgette a közösségi oldalt, mintha most nyerte volna meg az élet lottóját.
Napsugár, hol van a kutya? támaszkodtam a konyhaajtófélfának, nehogy észrevegye, remeg a lábam.
Napsugár lustán nézett fel, tekintetében csillogott az unott nyugalom. Kortyolt egyet a smoothie-ból, s zöld csíkot hagyott felső ajkán, amit aztán gondosan lenyalt.
Ó, Ilona néni, már fent van? hangja édes-mesterkélt volt. A Móric… hát, az úgy történt, hogy nagyon nyugtalankodott, sikított, sőt a bejárati ajtót kaparta, ahogy csak bírta. Először megijedtem, hogy talán fáj a hasa. Gondoltam, hadd engedjem ki egy kicsit.
Teátrálisan széttárta manikűrözött, élénkvörös körmű kezeit.
Kinyitottam az ajtót, alig csatoltam volna rá pórázt, amikor kirohant. Kis híján fellökött. Ordítottam: “Móric, állj!”, de füle botját sem mozdította. Elrohant. Talán hívta a természet, hisz tavasz van, annyi illat! Sose jön vissza, Ilona néni. A kutyáknál van ilyen babona: ha a házi kutya magától megy el, azért teszi, hogy ne szomorítsa meg a gazdáját, mikor meghal.
Valami rozsdás, fogas kulcs fordult meg bennem, karistolva a bensőmet.
Miféle tavasz, Napsugár? November van suttogtam, miközben az ujjaim elfehéredtek. Évek óta kasztrált. Lifttől is fél, utcakövön egy lépést sem tesz nélkülem.
Napsugár csak vállat vont, annyi közönnyel, hogy belesajdult a gyomrom. Teljesen mindegy volt neki, mi van velem.
Hát, lehet csak megunta a panelt. Vágyott kicsit a szabadságra, az erdőre, a levegőre… Na, hát mégiscsak állat.
Ránéztem a kulcscsomóra, amit hanyagul dobott a konyhaasztalra. Egy bolyhos, fehér nyúlkulcstartó virított rajta most a világ legijesztőbb tárgyának tűnt. Ezeknek a kulcsoknak a helyük a folyosói polcon, nem itt. Nem csak kinyitotta az ajtót.
Elvitte családunk tagját az erdőbe, amíg aludtam, a gyengeségemet kihasználva.
Némán fordultam el tőle, s elindultam vissza a folyosóra; fagyos, vad elhatározás feszült bennem. Tudtam, ha elvitte messzire, úgysem találom meg gyalog. De nem bírtam nézni a győztes mosolyát, ahogy készül kiirtani mindent, ami engem emlékeztet.
A következő négy óra nyúlós, sűrű lidércnyomássá vált. Bejártam a környéket, minden autó alatt kerestem, torkom rekedtségig kiáltottam a nevét. Egyfolytában hívtam a szomszédokat, kezem annyira remegett, hogy kétszer is leejtettem a telefont a járdára. Írtam a lakóközösség csoportjába, feltöltöttem Móric fényképét, ahol rózsaszín nyelvével mosolyog. “Eltűnt egy barátságos, mindenkivel kedves kutya…”.
Senki sem látta. Senki.
Hazatérve szívnyugtatót ittam, de a csepp szaga csak felerősítette a hányingert. A lakás, amit a fiam, Gábor vett nekünk, csatatérré lett, ahol lövés nélkül szenvedtem vereséget. Napsugár úgy járt el mellettem, mint valami régi, kidobásra ítélt bútor mellett.
A folyosón hatalmas, rózsaszín bőrönd állt szétterítve, szinte felfalt mindent maga körül. Menyem precízen gyömöszölte bele fürdőruháit, selyemsálakat, méregdrága krémeket.
Ne zavarja már magát annyira, anya szólt hátra selyemruhákkal teli kézzel. Ugyan, minek magának ez a vén dög? Tele van a lakás szőrrel, megvan a szaga, mindenhol nyál… Pfuj. Inkább vegyen magának valami kicsit, mondjuk egy halat. Azzal nincs zaj, esőben sem kell levinni. Gábor fizette a hotelt, “ultra all inclusive”, most nekem jár a pozitív energia, nem a maga gyásza.
Gábor tudja? kérdeztem halkan, le sem pillantva rá.
Hogy megszökött a kutya? Még nem. Minek zavarni egy férfit külföldi úton ilyen aprósággal? Majd elmondjuk, ha visszajött. Vagy inkább maga magyarázza el neki, hogy hát elöregedett, nem vigyázott, elfelejtette bezárni az ajtót… Előfordul.
Nem csak megszabadult a kutyától. Előre megírta a történetet, melyben én leszek a hibás. És Gábor az én jószívű, puha Gáborom biztos hinni is fog neki, hisz Napsugár tud szépen, szipogás nélkül is sírni, és én maradok csendben, fulladozva, mint egy bolond öregasszony.
A sötét nappaliban gubbasztottam, a letépett gumilabda volt az egyetlen, ami még összekötött a valósággal, amelyben Móric élt.
Odakint korán jött az őszi félhomály. Lila, hideg árnyékok vándoroltak a tárgyakon, elnyelve mindent. A szél rázta az orgonát, ágmorzsolgása olyan idegesítő, kaparó hangot adott, mintha karcolná az üveget.
Egyszer csak megváltozott a hang. Nem üveg, nem ág. Halk, óvatos kaparás hallatszott a bejárati ajtónál. Majd alig hallható nyöszörgés.
Felugrottam, hirtelen elsötétült minden, ahogy körbefutott a vér. Nem emlékszem, hogy értem oda az ajtóhoz, csak hogy reszkető ujjakkal tekerem a zárat. Feltéptem a nehéz ajtót.
A koszos lábtörlőn szürke, remegő csomó hevert.
Nedvesség, benzin, útpornyomok és a vad, állati félelem szaga áradt belőle.
Móric! suttogtam, letérdelve elé a hideg lépcsőházkőre.
A kutya nagy nehezen felemelte fejét. Aranyos bundája összefilcesedett, tele volt toklásszal, ágacskákkal, egész testében finoman rázkódott. A jobb mancsát furcsán, magasan tartotta, mintha bénult volna.
De valamit erősen fogott a fogai közt görcsösen, fehéres ínnyel szorítva.
Egy vörös, kemény kis könyvecskét.
Édesem… Hát visszajöttél… simogattam koszos fejét, nem undorodva, ahogyan Napsugár beszélt róla. Csak azt éreztem, lüktet az élet a bőröm alatt. Add ide, mutasd csak…
Móric lihegve, erővel elengedte. A piros könyvecske tocsogva esett a tenyerembe.
Ösztönösen megtöröltem a köpenyem szélébe. Az arany címer felcsillant a lámpafényben: útlevél.
Kinyitottam zsibbadt ujjakkal. A fotón Napsugár nézett vissza rám tökéletes hajjal, fölényes tekintettel. A lapok közül beszállókártya kandikált ki, business-osztályú, másnapi, hajnali indulás.
Hirtelen minden értelmet nyert. Elvitte Móricot jó messzire, talán Pilis vagy Gödöllő határába. Valószínűleg ki kellett cibálnia a kocsiból, aki rettegett és tiltakozott. Egy óvatlan pillanatban lehullt a kézitáska, a földre borult, a belőle kipottyant útlevelet nem vette észre, sietett vissza.
De Móric… Ő nemcsak utánarohant. Megtalálta azt a dolgot, ami ezzel a nővel összekötötte ezt a házat, a családot. Hazahozta.
Több tucat kilométert tett meg három lábon, hogy visszaadja Napsugárnak, ami elveszett akkor is, mikor ő cserbenhagyta.
Mi van már? hallatszott a bosszús hang. Ilona néni, megint huzatot csinált itt? Fázunk!
Napsugár lépett ki a folyosóra, arcán textilmaszkkal, selyem köntösben. Ahogy meglátta a sáros, reszkető kutyát, megmerevedett. A maszk félelmetesen semmitmondó arckifejezésévé vált.
Te… szólalt meg elfúló hangon, majd visítva kiabált. De hiszen… én elvittelek a Csévharaszti erdőbe! Ez lehetetlen!
Móric, ahogy meghallotta, először a házban életében elvicsorodott haragos, mély morgással, szőre felborzolódott. Hozzám simult, védelemért, vagy éppen engem védett.
Lassan felegyenesedtem, falnak támaszkodva. Hátam, térdeim fájtak, de valami dermesztő, tiszta magabiztosság töltött el. Elmúlt a félelem, csak mély undor maradt, mint amikor belelép az ember valamibe.
Hát, elment a kutya, mondod? kérdeztem halkan, az útlevelet két ujjam között tartva, mint egy döglött egeret. A tavaszi hívás vinné vissza? Na igen, a Csévharasztnál mondod?
Napsugár tekintete az útlevelemről a kutyára, majd a kezemre vándorolt. Szeme kitágult, akár a tányér.
Adja vissza! visította, rám rontva. Ez az enyém! Hogy került magához?! Adja ide!
Egy lépést hátráltam, az útlevelet magam mögé dugva. Móric ugatott tompán, rekedten. Napsugár megtorpant, mintha láthatatlan falba ütközött volna.
Nekem hajnalban repülőm van! Gábor súlyos forintokat fizetett a nyaralásért! Adja vissza most rögtön, maga… maga…
Folytasd csak mondtam higgadtan. Vén boszorkány? Szedett-vedett? Így nevezel a barátnők között, amikor azt hiszed, nem hallom?
Kit érdekel! Az útlevelem kell! Ez tolvajlás!
Szegény kutyának viszont fáj a mancsa szóltam olyan hangon, amilyen hangon kegyetlen gyerekhez is beszél az ember. Nézd, sántít a fiú! Vér is szivárog. Állatorvoshoz kellene vinni, röntgenre, MRI-re… Ma már minden rettenetesen drága, Napsugár. Nagyon drága.
Adok pénzt! zokogta, zsebeit kutatva de azok üresek voltak. Mennyi kell? Tízezer? Húsz? Vidd, csak az iratomat kapjam vissza!
Ez most nem pénz kérdése ráztam meg a fejem lassan. Ez elvi dolog. Te eldobtad a család kutyáját halni az erdőbe. Fázni, rettegni, megszenvedni.
Csak egy kutya! sikoltotta, vörös foltok gyúltak arcán a maszk alatt. Egy darab szőr! Nekem viszont Törökország jár! Nekem nyugalom kell! Elegem van!
Neked lélek helyett számológéped van vágtam vissza.
Kinyitottam az okmányt. A lapok nedvességtől összetapadtak, recsegtek a szélükön.
Ó, hát ez sajnálatos füllentettem halálos nyugalommal. Nézd csak, Móric megette az útleveled harminc kilométeren át. Nyál, fogak, sár… Aligha díjazza ezt a dizájnt az útlevél-ellenőrzés.
Majd megszárítom! csapkodta dühösen, récézett. Hajszárítóval, vasalóval! Add ide!
Akkor is… közelebb léptem a nyitott ablakhoz, ami a földszinti, bozótos udvarra nézett. Lent vaddá nőtt vadrózsa és málna derekalt, évek óta nem vágta ki senki. Fekete ágak kalimpáltak a szélben.
Te kidobtad az én barátomat. Én kidobom a te nyaralásodat.
Nem! vágta le magát, rohant az ablakhoz, kis híján kiesett, úgy hajolt ki.
Egyetlen laza, széles mozdulattal hajítottam ki az útlevelet.
Hozd vissza, Napsugár!
A piros könyvecske ívesen elrepült, a bozótban zörgött, törte az ágakat. Elveszett odalenn az áthatolhatatlan indák között.
Keress csak! Talán reggelig megleled, ha nagyon igyekszel.
Napsugár felsikoltott, mint egy sérült sirály. Az ablakhoz rohant, karját kinyújtva próbált látni valamit a sötétben. Lent csak fekete ágak voltak, szél és hideg.
Mérges, gyűlölettel teli tekintettel fordult felém, majd kiviharzott a lakásból selyemköntösben, papucsban. Hallottam, ahogy csapódik a lépcsőházi ajtó.
Becsuktam az ablakot, s retesszel zártam. Hideg van; Móricnak elég volt a huzatból.
Bent a szőnyegen feküdt, ziláltan, a fájó mancsát nyalogatva. Leültem mellé a földre, magamhoz húzva az orvosi dobozt. A kezem már nem remegett. Valami furcsa könnyedség töltött el, mintha letettem volna egy éveken át cipelt nehéz zsákot.
Nézzük csak, kis hősöm suttogtam, felkapcsolva az asztali lámpát.
Óvatosan vizsgáltam a mancsát. Csonttörésnek nem láttam jelét. Épp csak egy mély, vörös duzzanat volt, közepén egy hosszú toklász mélyedt a bőr alá, olyan fájdalmat okozva, amitől sántított.
Mindjárt kiveszem, aztán jobb lesz szóltam, porszívózó hangon.
Móric megrándult ugyan, de bízott bennem. Egy határozott mozdulat, és a véres toklász már az asztalon volt. Lefertőtlenítettem, bekötöttem. Móric felmordult, majd fejét az ölembe hajtotta.
Itthon volt.
Az ablakon keresztül hallani lehetett, ahogy valaki átkozódik, jajgat, és a tüskés bokrok közt vergődik.
Hol van?! A pokol vigye ezt a dzsindzsást! Ááá! Fáj! Utálom!
Napsugár küzdött odalent, összevagdalta kezét, arcát a bokrokon, ronggyá tépte a selyemköntösét. Hallgattam, s ez a hang méltó igazságszolgáltatásnak tűnt. Egy új élete, magányos, dühös felvezetése.
A zárban lassan elfordult a kulcs.
Nem ijedtem meg tudtam, Napsugár pánikban, kulcs nélkül rohant ki.
Belépett Gábor a fiam. Kimerült, borostás, vállán utazótáska. Egy nappal korábban jött haza, meglepetést szánva nekünk.
Megállt a küszöbön, meglátta a földön heverő, kötözött kutyát, szétszórt kötszert, engem mellette.
Anya? összehúzta a szemét, arcunkat nézte. Mit keres Napsugár az ablak alatt, miért táncol ott a mobiljával, miért káromkodik? Köszöntem neki, ránk sem nézett.
Elmosolyodtam. Nyugodtan, derűsen úgy, ahogy csak az vihar után lehet.
Edz, fiam. “A legbátrabb” következő szezonjára tréningel. Vadon túlélő-tanfolyam.
Gábor levette a cipőjét, belépett, végignézett Móricon a kutya örömtelenül, de tisztelettel csóválta a farkát. Megnézte a gyógyszeres ládikát, a véres toklászt a papíron.
Ő vitte ki, ugye? kérdezte halkan.
Nem “elveszett”, nem “elszabadult”. Mindent sejtett. Ő mindig is látta a menyem nézését, finnyásságát, apró gonoszkodásait csak férfiként úgy tett, mintha nem számítana. De ma a valóság arcul ütötte őt.
Elvitte válaszoltam egyszerűen. Csévharasztra, míg én aludtam. Azt hazudta, “tavaszi nászútra ment”. De Móric hazajött.
Gábor az ablakhoz ment. Kinézett a sötétbe, ahol Napsugár mobilja fénysugarával hadonászott, törte a bokrokat.
És az útlevele? kérdezte hátat fordítva.
Meglett, Móric találta meg, ahol kitette. Hazahozta. Azóta… hát, megsérült. De aztán… véletlenül kiesett a kezemből az ablakon. Huzat volt.
Gábor hallgatott. Láttam, ahogy járomcsontján ugranak az izmok. Szerette Napsugárt vagy inkább azt a képet szerette, amit Napsugár mutatott. Móricot viszont ő vette tíz évvel ezelőtt, kölyökként. Rész volt a lelkéből, abból, amelyben még ott élt apja emléke, a közös kirándulások, gyerekkora derűje. Az állat elleni árulást nem lehetett megbocsátani. Ott húzódott egy határ túl ezen már nem marad szeretet.
Világos lassan levette a zakóját, a szék támlájára tette. Mozdulatai fáradtak, de véglegesek voltak. Szóval nem megy Törökbe.
Nem jelentettem ki, miközben Móricnak tálaltam. A táp zaja most a legotthonosabb hangnak tűnt a világon. Az az útlevél… érvénytelen lett.
Gábor a földre ült mellém, arcát Móric koszos bundájába temette. A kutya hálásan megnyalta a fülét.
Nem baj mondta tompa, de erőteljes hangon. Majd mi utazunk el. Veled, anya. S Móric is jöhet. Találunk kutyabarát szállást most már mennek ilyet is. Rehabilitáció jár nekünk. Mindnyájunknak.
Kint a bokrokból először győzedelmes, aztán kétségbeesett üvöltés tört elő, hogy még az ablak is belerezdült tőle.
Meglett! Meglett! Jaaaj! Mi ez?! Mit tettetek vele?!
Napsugár megtalálta az útlevelét. És, akárcsak én, megpillantotta benne a kiálló kilyukat: Móric foga keresztülszabta, pontos, mély, és végzetes lyukat hagyott a vízumnál.
Gábor felállt, vizet tett a teafőzőbe, megnyomta a gombot.
Igyunk teát, anya! Menta? Jó erős?
Jöhet, fiam. Jöhet.
A lakás melegedni kezdett. A csend és a hideg helyét a forró tea és a kutyatáp neszezése vette át. Otthon voltunk. Család voltunk.
Napsugár pedig… ott maradt, ahová való. Odakinn a sötétben, haraggal, összekarcoltan, egy örökre érvénytelen útlevéllel.
Egy hét múlva tényleg elutaztunk. Egy kis balatoni házba, ahol a tulajdonos is szerette a retrievereket.
Móric sántított még pár napig, de a napsütés és a víz csodát tett. Napsugár pedig… visszaköltözött az anyjához. Úgy hallani, hosszú ideig ápolta az idegeit és karcolásait de a hegek nemcsak a bőrön maradnak örökre.
Egy dolgot megtanultam: nincs az a jégszív, amelyet ne repesztene meg egy hűséges állat szeretete, és nincs az a sötét, amit ne űzne el, ha az ember végre kiáll önmagáért.
