Antónia Piroska lassú léptekkel ment az esőben, a könnyei végigcsorogtak arcán, keveredve az esőcseppekkel. Legalább esik gondolta keserűen , így senki sem látja, hogy sírok. Szívében egy másik gondolat is motoszkált: Magam vagyok hibás! Rosszkor toppantam be. Hívatlan vendég kinek kell? Antónia sírt, majd egyszer csak nevetni kezdett, eszébe jutott egy régi vicc: a vő mondja az anyósának: Hát mama, még csak egy teára sem marad? Most meg, lám, ő is úgy járt, mint az a mama a tréfában.
Sírva-nevetve ért haza. Levetette a csuromvizes ruháit, beleburkolózott egy takaróba, és végre bátran sírt, ahogy csak tudott: úgysem hallja senki csak az aranyhalacska a gömb alakú akváriumában. Senki más.
Antónia Piroska fiatalon még sok férfinek tetszett, de a fia, Nikoletta apjával, nem sikerült boldogulni. A férfi egyre többet ivott: először elviselhető volt, lefeküdt, elaludt. De egyszer csak elkezdett Antóniára féltékenykedni, szinte mindenkire: a hentessel, az utcán útbaigazítást kérő idegennel, sőt még a botjára támaszkodó bácsival és a szomszéddal is. Egy nap, amikor Antónia kedvesen köszönt a szomszédnak, a férfi begurult, mintha megbolondult volna. Megverte Antóniát hosszasan, kegyetlenül, a gyerek szeme láttára.
Kis Nikoletta mindent részletesen elmondott anyai nagyszüleinek. Antónia anyja sírva fakadt: Hát ezért neveltelek? Hogy bántson egy ilyen mocsok? Az apja szó nélkül felöltözött, felment a negyedik emeletre, és ledobta a férjet. Törött kézzel landolt. Nagyapja még meg is fenyegette: Ha még egyszer a lányom közelébe jössz, eláslak. Inkább börtön, de Tóninak többé nem teszed tönkre az életét! A férfi örökre eltűnt.
Antóniának aztán soha többé nem volt férje. Egyedül is felnevelem a lányomat, ki tudja, milyen más férj jutna. Sokan próbáltak közeledni hozzá, de neki elég volt az, amit Nikoletta apjától tapasztalt.
Anyagilag Antóniának sosem volt gondja. Kitűnő szakmája volt: vendéglátóipari technológus. Egy kis budapesti étteremben dolgozott. Megélhetésére sose panaszkodott. Már gyűjtötte a pénzt a saját lakásra, amikor Nikoletta bejelentette: férjhez megy! Egy igazán kedves, csilingelő nevű lányt választott, akit csak Katalinnak hívtak.
Antónia otthon maradt a panellakásban, de a gyerekeknek szervezett esküvőt és adta nekik az új, két szobás lakást az ifjaknak jobban kell, gondolta. Mostanában pedig autóra kezdett félrerakni a fiataloknak. Meddig lehet még ezen az öreg Trabanton járni?
Ezen a napon egyáltalán nem tervezett menni a fia lakásához. Nem volt szokása rájuk erőltetni jelenlétét. Csak épp arra járt, amikor leszakadt az ég, nála pedig esernyő sem volt. De olyan zápor volt, hogy úgyis hiába.
Úgy gondolta, beugrik hozzájuk, majd megvárja, hogy elálljon, és talán női dolgokról csevegnek egy teát kortyolva Katalinnal. Ám amikor Katalin ajtót nyitott, csak meglepve nézett rá, be sem invitálta, sőt hidegen kérdezte az előszobából: Mit szeretne, Antónia néni? Antónia elbizonytalanodott, szinte dadogott: Csak hát kint az eső. Mire Katalin az ablakra nézve, összefont karral azt felelte: Már elállt! Nincs messze a lakása, hazamegy egyedül is. Igen, igen, mondta lesütött szemmel Antónia, majd sírva, átázva kilépett újra az esőbe.
Otthon hosszan sírt, aztán elaludt. Álmában az akváriumban úszkáló aranyhala megnőtt, néma szájmozgással beszélni kezdett, mégis mindent értett: Sírsz, mi? Ostoba vagy! Még egy teát sem adtak esőben, te meg autóra gyűjtesz nekik? Mindig csak értük élsz, mikor gondolsz magadra? Szép vagy, okos vagy, pénzed is van! Utazz el a Balatonra vagy tengerhez, legalább egyszer élj magadért!
Antónia hajnalban, sötétben ébredt, az aranyhalacska némán úszott körbe, de ő valamit mégis megértett: Nem áldozhatom fel magam hálátlan, önző emberekért akik egy teát sem adnak, esőben sem engednek be!
Elővette azt a pénzt, amit a gyerekek új autójára rakosgatott félre, és foglalt magának egy utat a tengerpartra. Pihent, feltöltődött, napbarnítottan, boldogan tért haza.
Nikolettáék semmit sem tudtak róla, hisz csak akkor keresték őt, ha pénz kellett vagy a gyereket kellett elvinni hozzá.
Azután Antónia sem zárkózott már el a férfiaktól: új udvarlója lett, aki ráadásul a kis étterem igazgatója volt. Már régóta tetszett neki Antónia, de túl nehéznek érezte megközelíteni mindig Nikoletta és Katalin számítottak. Most változott meg minden: együtt jártak be dolgozni, együtt jöttek haza. Minden könnyebb lett.
Egy nap aztán Katalin megjelent. Miért nem jön át, Antónia néni? Miért nem hív? Nikoletta már kiválasztotta az autót
Antónia összefont kézzel szólt vissza: Katalin, akartál valamit?
Mielőtt felelhetett volna, az étteremigazgató kilépett a szobából: Tónikám, főzök teát?
Főzzünk! mosolygott Antónia.
Hívd meg a vendéget is! szólt kedvesen a férfi.
Nem, Katalinnak most mennie kell. Azt hiszem, már nem kér teát ugye, Kati?
Becsukta mögötte az ajtót, majd nevetve kacsintott az aranyhalra. Nagy felhő szállt le róla. Mert eljött az idő végre magáért is élt.
A történet tanulsága: Ne hagyd, hogy mások hálátlansága lehúzzon néha önmagad szeretete a legnagyobb ajándék, amit adhatsz magadnak.
