Ki akarsz passzolni engem
Micsoda ez rajtad? nézett végig a lányán Kiss Pálné, tekintete különösen a szoknyán időzött el. Ez bizony méltatlanul rövid. Ennyi idős korban már igazán abbahagyhatnád, hogy úgy öltözöl, mint egy fruska.
Dóra automatikusan igazította meg a szoknyáját, bár szinte a térdéig ért. Hétköznapi, szürke ceruzaszoknya, a múlt havi leárazáson vette. Akkor még azt hitte, igazi főnyeremény: klasszikus fazon, semleges szín, pont irodába való.
Anya, ez teljesen normális, próbált Dóra a hangjába némi türelmet csempészni. Ebben járok dolgozni.
Na, pont ez az. Az emberek néznek és gondolnak, amit akarnak. Az én időmben
Dóra már nem hallgatta végig. Legalább ezredszer hallgatta végig a szerénységről, a mi időnkben-ről meg arról, hogy egy rendes nőnek hogy is illik kinéznie. Inkább egy vastag borítékot tett le az asztalra, rajta a Napfény Utazási Iroda logójával.
Tessék, anya, ez neked
Kiss Pálné félbehagyta a mondatot. Nézte a borítékot, majd a lányát, aztán megint a borítékot.
Már megint mit hoztál össze?
Nyisd ki.
Dóra fél éve várt erre a pillanatra. Minden felesleges forintot félretett. Az a hévízi gyógyfürdő, a hatalmas oszlopokkal meg gyógyvízzel, ahova az anyja mindig vágyott. Dóra kikereste, lefoglalta a legjobb szobát, minden részletet elintézett.
Kiss Pálné előhúzta az utazási papírokat, futó pillantást vetett rájuk. Dóra remélte, hogy legalább egy köszönöm vagy egy meleg pillantás elhangzik.
Az anyja azonban összeszorította a száját, és a borítékot a lehető legtávolabbra tolta, mintha valami koszos rongy lenne.
Megint mindent eldöntöttél helyettem.
Dóra nyelt egy nagyot.
Anya, hát Hévíz! Mindig is szerettél volna egyszer oda eljutni
És a ciklámenjeimet ki öntözi meg? Gondoltál erre is? kopogott az asztalon Kiss Pálné. Három hétig nem leszek itthon, azok ott mind kiszáradnak.
Majd átjövök, minden nap.
Ugyan már. Dolgozol, elfelejted, szét leszel esve. És tudod mit? Ott biztos csak káposztát adnak enni, a mai szállodákban már mindenből spórolnak.
Dóra nézte az anyját, és egyszerűen nem tudta eldönteni, vicc-e mindez. Fél évig nem ivott reggelente kávét, új cipőt sem vett, a barátnőkkel kimaradt a hétvégi kirándulás csak ezért?
Anya, ott étterem van, öt teremmel, többféle menü. Masszázs, medence, nordic walking
Nordic walking ismételte gúnyosan Kiss Pálné. Még szavakat is tanultatok, csak engem elfelejtettel megkérdezni: egyáltalán akarom ezt?
Dóra lenyelt egy gombócot. Még egy szűkszavú ügyes vagy-nak is örült volna olyasmiért dolgozott egész életében, amit most sem kapott meg.
Dóra leült a székre. A lába mintha gumiból lett volna: a teste eldöntötte helyette, hogy tovább egyszerűen nincs erő állni. A boríték a sarokban, anyja hidegségében fürdött.
És aztán az a klíma, Kiss Pálné már járkált a konyhában, közben a makulátlan terítőt igazította ott meg fullasztó a pára. Nekem egyből az egekbe száll a vérnyomásom. Erre gondoltál?
Dóra hallgatott. Hirtelen rájött, hogy nem is akar válaszolni. Sok év után először valahogy nem bántotta, hogy nincs kedve magyarázkodni.
Meg az út? Mennyi ideig kell utazni? Egy egész nap a vonaton rázkódni, az én derekammal? leült velem szemben az anyja, karba tett kézzel, felkészülve a hosszú panaszáradatra. Bezzeg a szomszéd Judit, őt hiába ugráltatja a férje, ő mindennap beugrik, vagy kajával, vagy csak azért, hogy szóljon pár szót az anyjának.
Dóra nézte anyja száján a ráncokat, a hajlenövést, ismerős kezeket a kidagadó erekkel. Ezek a kezek fonták egykor a fonatot iskolába menet. Ezek a szájjak dúdoltak régen altatót. Hová lett minden?
Figyelsz rám egyáltalán?
Figyelek, anya.
Nem úgy tűnik. Ülsz, mint egy megszeppent veréb. Én komoly dolgokról beszélek, te meg csak
Kiss Pálné sorolta tovább: a szobák szűkek, a szomszédok hangosak, orvosok csak írják fel a gyógyszert, semmit sem értenek. Dóra csak ott bólintott, ahol kellett, belül meg tovább nőtt a semmi.
Az óra az ajtón perceket, majd órákat ütött el. Kiss Pálné egyre nagyobb hévvel panaszkodott, végül mindenre áttért magányos esték, ritkuló telefonok, elcsavargott gyermek.
El tudod képzelni, milyen rossz nekem egyedül? húzta ki magát az anyja. Ki akarsz ebrudalni, hogy nyugodtan bulizhassál?
Anyu, ez egy ajándék.
Ajándék! csapta össze a kezét Kiss Pálné. Az ajándék attól jó, hogy örömet okoz. Ez ezt csak azért vetted, hogy lenyugodjon a lelkiismereted, mi? Lerakatod az anyádat, hogy nyugodtan élj tovább?
Dóra lassan felállt, a lába alig engedelmeskedett, de mégis leszedte a borítékot. Ujjai szorították a kemény papírt.
Igazad van, anyu. Neked ez kellemetlen lenne. Visszaváltom a szállásfoglalást.
Kiss Pálné elhallgatott. A szemében valami csodálkozás tükröződött akárcsak valakiében, aki nagy harcra készült, de az ellenfél feladta a csatát.
Hogyhogy visszaváltod?
Ahogy mondtam. Visszakapom a pénzt. Tényleg, nem gondoltam végig.
Dóra, tedd csak vissza azt a borítékot.
Minek? Úgysem akarsz menni.
Nem mondtam, hogy nem akarok! Csak azt, hogy meg kellett volna kérdezned! emelte fel a hangját, már vörös foltok jelentek meg az arcán. Mindig magad feje után mész, aztán csodálkozol, ha nekem nem jó!
Dóra a szívéhez szorította a borítékot, elindult az előszoba felé. A szíve a torkában dobogott, de a döntés adott szilárd talajt a lába alá.
Hová mész? Dóra! Most beszélek hozzád!
Anyu, elfáradtam.
Elfáradt! szaladt utána Kiss Pálné, karon ragadva. Az életemet áldoztam érted! Apád otthagyott, éheztünk, egyedül vittelek végig! És ennyi a hála?
Dóra visszafordult. Ránézett az anyjára: a dühétől mozgó száj, az elsápadt arc.
Hiszen te mondtad, hogy nem akarsz menni.
Azt mondtam, hogy nem kérdeztél meg!
Jó. Most megkérdezem. Anyu, szeretnél elmenni Hévízre?
Kiss Pálné felhördült a felháborodástól.
Gúnyolódsz? Direkt idegesítesz? Komolytalan robot vagy, az vagy! Tedd vissza azt a borítékot, majd még meggondolom!
Dóra óvatosan kiszabadította a karját. A borítékot nem engedte el.
Holnap felhívlak, anyu.
Majd becsukta maga mögött az ajtót, mielőtt Kiss Pálné reagálhatott volna. Az átkok már a lépcsőfordulóban utolérték, tompán hallatszottak a zárt ajtón. Valami hálátlanságról, elpocsékolt fiatalságról, s hogy majd egyszer úgyis megbánja. Dóra nem állt meg, nem fordult vissza. A lába vitte le a kopott lépcsőkön, a hámló levelesládák és váratlan szomszédok között.
Odakint szemerkélt az eső. Dóra arca az ég felé fordította, hagyta, hogy a hűvös cseppek végigfolyjanak rajta. A járókelők kerülgették, valaki csúnyán nézett, de nem érdekelte. A szállásos boríték még mindig nála volt, és Dórának hirtelen bekattant, hogy el is mehetne ő maga Hévízre. Oszlopok, kádak, gyógyvizek és nem lesznek reggeli szemrehányások.
Ment egyre csak előre, míg egy kicsi kávézó ablaka előtt találta magát a sarkon. A meleg fény rávetült a hófehér abroszos asztalokra, a vázákban friss virágok, az emberek békésen vacsoráztak, senki nem sietett. Dóra benyitott.
Jó estét mosolygott igazi lelkesedéssel a pincér. Egyedül van?
Igen, lepődött meg saját hangján Dóra, milyen könnyen mondja ki.
Kiválasztott egy zugot, messzebb a többiektől. Leült, az ölébe terítette a szalvétát, belelapozott az étlapba. A szeme azonnal megtalálta a legdrágább desszertet körtés tarte sós karamellöntettel. És egy pohár magyar vörösbor, sűrű, karakteres.
Anya ezt őrültségnek, pénzkidobásnak nevezné. Dóra el is képzelte a csücsörítő, rosszálló száját, az örökös bezzeg az én időmben-t, és leadta a rendelést.
A bor telt, kissé aromás íze lassan szétterült a nyelvén. Egy korty, s Dóra hátradőlt a széken. Furcsa érzés borzongott végig benne valami könnyedség, ahol évekig csak súly nehezült. Eszébe jutott, mennyire rettegett egy négyestől a suliban, mert anya hetekig duzzogott utána. Hogyan választotta az egyetemen a pénzügyet, pedig mindig oktató akart lenni csak hát abból nem lehet megélni. És három évig járt együtt Vincével, akit szeretett, de szakított, mert anya minden nap hajtogatta, hogy abból a fiúból semmi se lesz.
A desszert krémesen olvadt el a szájában. Dóra nézte a folyó karamellt, és rádöbbent: már nem is emlékszik, mikor csinált utoljára bármit is csak azért, mert ő akarta. Nem anyai elismerésért, nem a sóher ügyes vagy-ért. Csak saját magáért.
A táska megdobban, rezeg a telefon. Még egyszer, majd újra. Dóra megnézi: hét nem fogadott anyai hívás, három hangüzenet. Kikapcsolja.
Megissza a bort, elkanalazza a desszertet, és kérje a számlát. Bőkezű borravalót hagy csak mert kedve van és kilép az esti utcára. Az eső már elállt, a házak felett kitisztult az ég, sorjában gyúlnak az első csillagok.
Dóra arra gondolt: a legnehezebb az első lépést megtenni. Most már tudja, hogy nem dől össze a világ, ha olyasmit tesz végre, amit tényleg magának akar.
