Te, figyelj csak, mesélek valamit, ami tényleg szíven ütött. Emlékszel, egyszer beszéltem neked a kórházi élményeimről? Na, ez most egy igazi magyar történet.
Képzeld el, ott feküdtem egy budapesti kórház steril, rideg szülészetén, az egész olyan nyomasztó volt, mintha ránehezedne a fal a mellkasomra. A csecsemők sírása a szomszéd teremből kis híján az őrületbe kergetett. Annyira szerettem volna már elrohanni onnan, elfelejteni mindent, mintha egy rossz álom lenne az egész
Anikó, drága lelkem, legalább csak nézz rá! szólt hozzám kedvesen a tapasztalt szülésznő, Kati néni. Hiszen pont rád hasonlít, mintha csak rólad öntötték volna.
Nem! Ne is próbáljon rábeszélni! Megírtam az elutasítást, nem? Megírtam! Mit akar még? majdnem sírtam már. Hová vinném én ezt a kislányt? Maga érti, miről beszélek?!
Halkabban, nehogy megijedjen a baba… Miféle helyre nem tudnád vinni? Te talán hajléktalan vagy? nézett rám szigorúan Kati néni. És van anyukád, apukád?
Van egy idős anyám, de ő is már segítségre szorul. Nem mehetek vissza a faluba egy kisbabával, az emberek csak nevetnének rajtam.
Hát akkor nevessenek, legalább valami örömük is akad! nevetett Kati néni. De komolyan, Anikó, az emberek pletykálnak egy sort, aztán elhallgatnak, te viszont egész életedben bánnád, ha ezt a kis életet magára hagynád.
Erre tényleg elbőgtem magam. Kati néni már majdnem célt ért, csak egy pici kellett még…
Nézd csak meg, az orrocskája pont olyan kis fitos, mint a tiéd! A szemei meg, már most látni, igazi kék szemű szépség lesz!
De hát még egyetlen pelenkám sincs, pénzem meg pláne nincs! Hogy vinném haza? kezdtem magam feladni.
Ezen ne aggódj, mi segítünk. A kórházi alapból kapunk egy kis támogatást, kelengyét gyűjtünk a picinek, és én magam kísérlek el a Keletibe. Na, hogy is fogod hívni a kislányod?
Panna…
Gyönyörű név! Illik is hozzá. Na, vedd csak a karodba, etesd meg szépen, én meg majd később visszajövök.
Kati néni csöndben átnyújtotta nekem a kisbabámat. Olyan óvatosan, szinte remegő kézzel vettem szegényt a karomba, a könnyeim csak folytak, ahogy magamhoz öleltem. Akkor már tudtam, hogy soha többé nem válhatok el tőle.
Na? Sikerült? kérdezte mosolyogva a szülészorvos. Visszavonja az elutasítást?
Sikerült! nevetett Kati néni, miközben ő is elpityeredett.
Aztán, amikor már a vonat peronján álltam a kisbabámmal, olyan volt, mintha valami rémálomból ébredtem volna fel. Szorítottam a kislányomat, mintha attól félnék, elvehetik tőlem. Kati néni ott állt mellettem, ahogy ígérte, el is kísért minket az állomásra.
Köszönöm! Sajnálom, hogy egy percig is megfordult a fejemben, hogy magára hagyom a lányomat mondtam neki könnyes szemmel.
Tényleg nehéz a helyzeted, de hidd el, minden rossz elmúlik egyszer, a gyermekedet viszont örökre elveszíthetted volna… Tudod, valaha én is követtem el helyrehozhatatlan hibát, ezért tudom, mit érzel vallotta be Kati néni.
Miféle hibát? Maga olyan jó embernek tűnik! hitetlenkedtem.
Nekem senkim nem volt, se anya, se otthon. Egy nem várt terhességem volt, meg akartam szabadulni tőle. Az orvosok nem segítettek, hát elmentem egy felcsapott bábaasszonyhoz. Sikerült ugyan, de többet nem lehetett gyerekem.
Ez borzalmas szorított össze a torkom.
Az uram jó ember volt, de mikor megtudta, hogy sosem lesz közös gyerekünk, ő is összetört, elhagyott… sírt fel Kati néni.
Nagyon sajnállak! Te annyi gyereket segítettél a világra, a sajátodat mégsem ölelhetted meg.
Vigyázz nagyon Pannára, Anikó! És ha egyszer elviselhetetlenül nehéz lesz, tudod, hol találsz.
Olyan szorosan megöleltük egymást, mintha valódi család lennénk. Amikor indult a vonat, sokáig néztem vissza az ablakból, integettem Kati néninek, ő meg magányosan állt a peronon, néha felszárította a könnyeit.
A hosszú utazás után odaértem a falunkba, egy pici, eldugott zalai falucskába. Az egyik kezemmel a lányomat vittem, a másikban a kórházban kapott nagy csomagot. Majd szétvetett az ideg, hogy mit mond az anyám ha még egyáltalán él.
Anikó? Te vagy az? szólt ki a kapun keresztül szomszéd Marika néni.
Én vagyok. Marika néni, anyám otthon van?
Hát, te tényleg nem tudsz semmit? értetlenkedett. Fél éve meghalt szegény Zsuzsanna, Isten nyugosztalja…
Na, akkor szakadt le igazán minden. Talán jobb is, hogy nem kellett megélje… S aztán Marika néni a babámra nézett.
Ez a te gyermeked?
Az enyém mondtam büszkén.
Bementem az udvarba, a lábam remegett. Ordítani, sírni akartam volna, de a gyerekemet fogtam a karomban. Már nem voltam egyedül, mostantól csakis a lányomért éltem. Semmi baj, kicsikém! Ketten vagyunk, együtt minden nehézségen átmegyünk! öleltem át.
***
Eltelt tíz év. Eljött karácsony, a kis házikónkban főztem, Panna meg az ablakból leskelődött ki a havas kertre.
Anyu, miért nincs nekem nagymamám? A barátnőim mindig dicsekednek, hogy karácsonykor mennek a mamához, papa is mindig várja őket, ajándékot ad…
Sajnos, a mi mamánk már régen meghalt, és sajnos, már nem is ismerhetett meg feleltem szomorúan.
De minden gyereknek két nagymamája van, nem? makacskodott Panna.
Két nagymama? Na, várjál csak… Nekünk tényleg van ám egy másik nagymamánk! Menjünk el hozzá, vigyünk neki egy kis bejglit! Ő szülésznő volt, nagyon kedves néni mosolyogtam, eszembe jutva Kati néni.
Másnap bementünk a városba, elmentünk a kórházba, Panna izgatott volt. De a portán már csak ennyit mondtak:
Ő már régen nem dolgozik itt, nyugdíjba ment az egészsége miatt.
Jaj, mi messziről jöttünk, nagyon szeretnénk vele találkozni! Nincs meg a címe vagy a száma?
Azt csak hozzátartozónak adunk ki! nézett rám az öreg portás.
Tudja, én az unokahúga vagyok, már rég nem voltam nála, elfelejtettem a címét! Segítsen, kérem!
Kérem, hadd találkozzunk a nagymamánkkal! szólt Panna is.
Na, várjanak pár percet…
Negyedóra múlva visszajött, címet nyomott a kezembe. Megköszöntük, ragyogtunk az örömtől.
Taxiba pattantunk, és felrohantunk a harmadik emeletre. Csak azt hajtogattam magamban: Csak el ne késsünk!
Az ajtót már szinte azonnal kinyitotta Kati néni, szerencsére jól nézett ki.
Jó estét! köszöntem.
Összehúzta a szemöldökét, vizsgált, majd meghatódva suttogta:
Anikó?
Igen! És lám, alig változott! Nézi, Kati néni, ez Panna! Emlékszik?
Hát hogyne emlékeznék! nevetett fel.
Aztán ott ültünk az asztal körül, beszélgettünk az életről, Panna meg a cirmos cicát simogatta, nézte a mesét.
Anikó, maradjatok nálam! Egyedül vagyok, ti is csak ketten vagytok… Pannát beíratjuk egy jó iskolába, te találsz munkát.
Hát… a házikónk nagyon hiányozna, jöjjön inkább hozzánk! Tartunk majd tehenet, a levegő nálunk csodás, ott folyik a Zala patak, nyáron olyan, mint egy álom győzködtem.
Igazad van! Mindig vágytam kis kertre, tehened pedig sosem lett volna a városban! nevetett fel könnyes szemmel Kati néni.
Akkor eldőlt! Jössz velünk! ugrottam fel.
Kati mama, tényleg mindig itt leszel velünk? ölelte át Panna.
Mindig is egy ilyen gyönyörű unokára vágytam csilingelt a hangja.
Már másnap csomagoltunk, és vonatra szálltunk. Mind boldogok voltunk a magunk módján. Nekem végre volt igazi támaszom, Pannának rendes nagymamája lett, Kati néninek pedig család és új otthon a zalai falu csodaszép kertjében. Igazi magyar karácsonyi csoda lett a végén minden.
