A nevem István, hatvanegy éves vagyok. Jelenleg nem élek Magyarországon.
Három éve vagyok özvegy. Amikor Klára meghalt, ugyanabban a házban maradtam, ahol felneveltük a gyerekeinket, de hirtelen minden túl nagy és üres lett. A gyerekeim más városokban élnek, saját családjuk van. Vasárnaponként hívnak, karácsonykor hazajönnek, de az év többi részében csak én maradok és a csend.
Harmincnyolc évig dolgoztam általános iskolai tanítóként. Nyugdíjba mentem abban a hitben, hogy most végre kipihenem magam, de valójában nem tudtam mit kezdjek magammal. Az első hónapokban szinte egész nap a tévé előtt ültem, rendszertelenül ettem, magamra sem figyeltem oda.
A lányom, Cintia, amikor meglátogatott, majdnem elsírta magát.
Apa, úgy nézel ki, mint egy árnyék mondta.
Igaza volt.
Hat hónappal ezelőtt elhatároztam, hogy nem folytathatom így. Minden reggel sétálni kezdtem a közeli parkban. Van egy pad egy öreg hársfa alatt, szemben egy kis tóval, ahol kacsák úsznak. Ott ülök minden nap. A hely csendes, de nem magányos. Van benne élet.
Körülbelül két hónapja vettem észre egy asszonyt. Rövid, fehér haj, nagy szemüveg, mindig színes pulóverben, akárhogy is alakul az idő. Mindig az ellenkező padra ült. Eleinte csak biccentettünk egymásnak.
Aztán egyszer leült az én padomra.
Ez a maga padja? kérdezte kedves mosollyal.
Nem az enyém, de általában ide szoktam ülni válaszoltam.
Akkor üljön le mellém. Elférünk ketten is.
Így kezdődött minden.
Meséltem neki Kláráról. Hogy mennyire szerette a kacsákat. Mindig azt mondta, szabadok, de maradnak, mert itt gondoskodnak róluk.
Az asszony rám nézett azzal a tekintettel, amit csak azok hordanak, akik már elveszítettek valakit.
Nálam öt év mondta, halkan. A férjem. Rák.
Attól a naptól kezdve padtársak lettünk.
Néha beszélgettünk, néha csak csendben ültünk egymás mellett. Egy reggel kávét hozott termoszban.
Máskor én vittem neki kenyeret a kacsáknak. Önfeledten nevetett, mint egy gyerek, miközben etettük őket.
Ilonának hívják.
Egyik nap kézzel kötött pulóvert ajándékozott nekem. Kéket. A kedvenc színem, bár ezt sosem mondtam neki.
Minden nap figyelem magát mosolygott. Az ember megtanul észrevenni dolgokat.
Beszélgettünk az életről, a veszteségről, a jelenről. Arról, hogy a szeretetet nem lehet pótolni, de a szívünk nagyobb, mint gondoljuk.
Tegnap először a három év alatt beengedtem valakit az otthonomba. Klára egyik receptje szerint főztem. Nem lett tökéletes, de igazi volt.
Sokat beszélgettünk. Nevettünk. Megosztottunk egymással mindent.
Amikor elment, hosszasan átölelt.
Olyan ölelés volt ez, ami emlékeztet arra, hogy élünk.
Ma ismét kimentem a parkba. Ott volt. Két könyvvel.
Az egyik a magáé mondta. Olvassunk együtt.
Most egy kicsit közelebb ültem hozzá.
És három év után először éreztem reményt.
Nem tudom, mi vagyunk mi Ilonával. Nem is sietem megtudni.
Egyet tudok csak: már nem félek a holnaptól.
A nevem István.
És egy ismeretlen nő a parkból visszaadta az életkedvemet.
Hiszel a második esélyekben?
Fordult már elő veled, hogy egy idegen fontos lett az életedben?
Mi hiányzik legjobban, amikor nincs kivel megosztanod az életed?







