Szülői szeretet.
Zselyke sóhajtott egy nagyot, fáradtan, de boldogan, ahogy beültette a gyerekeket a taxiba. Tündének négy, Lellének másfél éve volt. Remekül érezték magukat a nagyszülőknél: sütemény, ölelések, mesék, és az otthonihoz képest kicsivel több kényeztetés mindenből kaptak egy picivel többet.
Zselyke is igazán örült ennek a látogatásnak. A szülei, a húgai, az unokaöccsei az otthon mindig tárt karokkal és feltétel nélkül fogadja vissza az embert. Anyukája főztje, aminek egyszerűen lehetetlen ellenállni. A karácsonyfa, ami tele volt gyönyörű égőkkel és olyan régimódi, szeretettel megőrzött díszekkel, amik láttán mindig nosztalgikus lesz az ember szíve. Apukája koccintásai, kicsit hosszúra nyúlva, de mindig szívből jövően. Anyja ajándékai pedig gondoskodóak, hasznosak mindenben ott volt a törődés.
Egy pillanatra Zselykének olyan érzése támadt, mintha újra kisgyerek lenne. Csak ki akarta mondani:
Anya, apa, köszönöm, hogy vagytok!
Beszálltak a taxiba a gyerekekkel. Az út nyugodt volt, a gyerekek hamar kifáradtak, egymás mellé bújtak és elaludtak a hátsó ülésen elégedetten, tele hassal, boldogan.
Hazafelé Zselyke megkérte a sofőrt, álljon meg egy kis vegyesboltnál az út mellett.
Csak egy perc, veszek pelenkát és egy kis vizet mondta a taxisnak.
Öt perc múlva visszaszállt, beült az autóba… és azonnal megfagyott benne a vér.
A gyerekek sehol!
A sofőr épp vidáman csevegett egy teljesen ismeretlen lánnyal az anyósülésen.
Ezt nem hiszem el mondta Zselyke döbbenten.
A lány hirtelen hátrafordult:
Ez ki?! Mit akarsz itt?!
A sofőr is vállat vont:
Nem tudom! majd Zselykéhez fordulva: Hölgyem, ki maga? Mit keres itt?
Most ez komoly?! Hol vannak a gyerekeim?! kiáltott Zselyke.
Hát ez hihetetlen! visította a lány. Hiszen neked még gyerekeid is vannak?! és elkezdte püfölni a sofőrt a táskájával.
Te mindenkit csak úgy beengedsz az autódba?! üvöltött Zselyke is. Hol vannak a gyerekeim, kérdezem?!
Pár percig igazi káosz uralkodott a kocsiban: kiabálás, mutogatás, vádaskodás, mindenki azt hitte, hogy az egész világ összeesküdött ellenük.
Egyszer csak kinyílt az ajtó… Valaki benézett egy férfi és nyugodtan megszólalt:
Hölgyem ez nem az ön autója. Az enyém eggyel előrébb van.
Megállt a világ. Zselyke szó nélkül, vörös arccal becsapta az ajtót, kiugrott, és odaszaladt az előtte álló, ugyanilyen színű autóhoz.
Kinyitotta az ajtót.
A hátsó ülésen békésen aludtak a gyerekei. Két kis angyalka, mintha semmi sem történt volna.
Zselyke úgy fújta ki a levegőt, mintha éppen most jött volna vissza az életbe a szakadék széléről. Beszállt, becsukta az ajtót, és csak ennyit szólt:
Mehetünk…
Aztán rátört a nevetés. Olyan igazi, kicsit idegből jövő, de felszabadító. A taxis is dőlt a röhögéstől, törölgette a szemét örült, hogy ennyi lett az egész, nem több ez már egy örök sztori marad.
Zselyke a gyerekeire nézett, és hirtelen megértette: a szülők a hétköznapokban barátságosak, fáradtak, nevetgélnek, néha szétszórtak. De elég egy pillanatnyi veszély, és előbújik belőlük az anyatigris!
Nincs hezitálás, nincs félelem, nyomasztó gondolatok csak az egyetlen érzés: megvédeni!
Ilyen a szeretet. Csendes, amikor minden rendben, de megingathatatlan, ha a gyerekeikről van szó.
