2022. november 3., csütörtök
Ma, ahogy visszagondoltam az elmúlt néhány évre, újra és újra lepergett előttem az, ahogy Katalin anyósom viselkedik velem és a családunkkal. Minden ott kezdődött, amikor kiderült, hogy ikreket várok. Soha nem felejtem el azt a jelenetet.
Ikrek?! szakadt ki Katalinból, az anyósomból.
Próbálta leplezni a megrökönyödését, de nagyon átlátszó volt. Mindig is tudtam, hogy sosem fogadott el igazán, mindig azt gondolta, Tamás jobbat érdemelne nálam. Pedig a körülöttünk élők inkább Tamást tartották kissé egyszerűbbnek hozzám képest.
Én, Borbála, már huszonhárom évesen végeztem a Corvinuson közgazdászként, és egy magánrendelő hálózat pénzügyein dolgoztam. Igaz, hogy vidékről jöttem egy kisvárosból, ahol édesapám egy helyi vállalat igazgatója volt, anyukám pedig a helyi egyetemen tanított. Sosem lehetett rám mondani, hogy műveletlen vagy neveletlen lennék, mégis Katalin folyton csak egy falusi leánynak tartott.
Nagyon gratulálok! Micsoda öröm! Kétszeres öröm! motyogta göncösen.
Csakhogy ennek a boldogságnak részesévé válni egyáltalán nem akart. A terhességem nehéz volt. Előbb vetélési veszélyt diagnosztizáltak, utána koraszülési kockázatot. Sok időt töltöttem a kórházban, Tamás majdnem minden nap meglátogatott, de az anyósa, aki két buszmegállóra lakott, egyszer sem jött be hozzám.
Az unokák hazavitelnél sem jelent meg. Akármennyire hívta Tamás, az első hat hétben sem lépte át a lakásunk küszöbét.
Ez így van rendjén! Még elhozok valami fertőzést! Majd, ha megerősödnek, akkor láthatnak először a nagymamájukat.
A lányok három hónaposak voltak, amikor először futottam össze anyóssal a Coopnál. Katalin erőltetett mosollyal faggatta, hogy vagyunk. Ő csupán a látszat kedvéért érdeklődött.
Sétálok velük. A babakocsi nagy, de mit tehetnék? Friss levegő kell a gyerekeknek.
Katalin bólintott, már indult volna tovább, amikor ismerőse, Zsuzsanna néni rástartolt.
Katikám! Szervusz! Hát ezek az unokáid?
Igen, Zsuzsika Az én kincseim!
Zsuzsannát ismertem, óvatosan köszöntem neki. Előkerültek a szokásos panaszok, de mindent eljátszott: milyen boldogság az ikerszülés, hogy ügyesen bírom, na persze Katalin milyen sokat segít Néztem rá elképedve: előbb még menekült volna, most hirtelen a legodaadóbb nagymama.
Végig hallgattam, ahogy lelkesen magyarázták, milyen szerencsések vagyunk, és mennyit segít nekünk Katalin, s közben nekem is új dolgokat kellett megtudnom az életemről legalábbis a szóbeszéd szerint.
Zsuzsika rövidesen továbbállt, anyósom visszaváltott hidegre, elköszönt és faképnél hagyott. Aznap este elmeséltem Tamásnak. Csak nevetett.
Bori, ez az én anyám. Mit vársz még? Mindig ilyen. Velünk se bíbelődött soha, de nagyokat mesélt, hogy éjjel-nappal tanít minket. Közben ő sorozatot nézett a fotelben, és a naplómat sem látta hónapokig. Azt hazudta mindenki előtt, hogy órákat sétált a nővéremmel, közben csak szépítkezni ment, én voltam a bébiszitter… Ne törődj vele!
Ismerős történeteit ezerszer hallottam már, de mindig döbbenten tapasztalom, amikor én is szereplője vagyok.
*
Évek teltek, semmi nem változott Katalin viszonyában a családjához, de aztán történt valami: elesett az utcán, eltört a lába. Zseninek érezte magát: hozzánk akart költözni.
Nálatok maradok! jelentette be egyszerűen.
Tamással csak összenéztünk, de nem sikerült nemet mondanunk.
Elkezdődött a rémálom. A hálószobát átadtuk neki, mi átcuccoltunk a gyerekszobába. Lélektanilag és fizikailag is iszonyúan nehéz volt. Mindennel őt kellett kiszolgálni: főzni rá, takarítani, fürdeni segíteni, mindig kérnie kellett valamit a boltból.
Az ikrek akkor két és fél évesek voltak, próbáltam visszatérni félállásba, így a kicsiket oviba írattuk. Reggelente Tamással közös küzdelemmé vált a lányok öltöztetése, akik sírtak, hisztiztek, nem akartak kijönni az ágyból.
Egy ilyen reggel, amikor a legnagyobb rohanásban voltunk, Tamás mobilja csörgött:
Anya?! Miért hívsz? Ott vagy a szomszéd szobában!
Nem tudok felkelni, eltört a lábam…
Van mankó a szobádban, anya…
Hallgass, Tamás! Nem kell felállnom ahhoz, hogy elmondjam mondta sértődötten.
Mondd inkább gyorsan, kint vagyunk az ajtóban!
Az zavar, hogy reggelente ekkora zajt csináltok! Nem tudok tőletek aludni: csörtettek, az ajtókat csapkodjátok, s a gyerekeitek is be nem áll a szája!
Tamás vérvörös lett:
Ha annyira aludni akarsz, akkor szívesen hagyjuk rád a gyerekeket naponta! Akkor lesz nyugalom!
Anyósom megsértődve csöndben maradt. Végül pár nap múlva, még gipszben, inkább elköltözött. Tamás nem bánta, engem viszont furcsa lelkiismeret-furdalás marcangolt mintha önző lennék, pedig nem tudom, mit tehettem volna másképp.
*
A péntekek nálam fél munkanapok. Ebédre már az oviban voltam a lányokért, hazasétáltunk, vettünk valami süteményt, leültünk a szőnyegre, előkaptuk a projektort, rajzfilmezés. Azon a pénteken is ez volt a terv. Egyszer csak csöngetnek.
Ott áll Katalin, kézen fogva unokaöccsünket, Danit Lilla fiát.
Mi történt, Katalin?
Lilla rám bízta egy délutánra. De sürgősen el kell intéznem valamit! Fogadd be másfél órára, kérlek!
Meglepődtem, de Dani csendes, fél évvel fiatalabb a lányoknál, hát csak odamentem hozzá.
Dani, maradsz velünk egy kicsit?
Visszahúzódva bólogatott. Már csak a liftajtó csukódását láttam.
Mikor jössz érte vissza?
Két óránál tovább nem lesz!
*
Tamás este hétkor ért haza. Ahogy meglátta Danit kotlettel a kezében a konyhában, csak nézett rám.
Sasszem, Dani! Jól vagy? Hol anyukád?
Csak mosolygott, én viszont nagyot sóhajtottam. Nem akarok mindig én lenni a családi balhék kiindulópontja De ezt muszáj volt elmondanom:
Anyukád hozta Pár órára mondta, majd intézte a dolgát”.
És mióta tart ez a pár óra?
Mindjárt öt órája…
Tamás aggódni kezdett.
Hol van Lilla?
Megvontam a vállam.
Nem írtam neki Nem akartam kellemetlenséget Katalinnak. Ő mégiscsak benne bízott.
Tamás nem türtőztette magát. Felhívta a húgát. Lilla meglepődött, és sietett haza Danikáért.
*
Már fél kilenc volt, a gyerekek játszottak, mi Tamással és Lillával a konyhában vártuk az anyósomat.
Srácok, meddig várunk még rá? A gyerekeket le kéne fektetni
Egyszer nem mennek később aludni. De anyával most beszélnünk kell.
Ahogy ezt kimondta, csengettek.
Na, jöttem Danikáért! jelentette ki magabiztosan Katalin.
Nagyot nyeltem. Hirtelen mögém állt Tamás és Lilla.
Mama, te ezt komolyan gondolod?!
Hogy beszéltek az anyátokkal?!
Mama, ne terelj! Neked bíztam Danit, neked! Nem Borbálára Mit csinálsz te egyáltalán?
Anyósom nevetett egyet.
Ugyan már, Lilla! Neki is van kettő, el tud bánni, nekem dolgom volt!
Tamás keményen rászólt:
Mama, miféle hozzáállás ez? Még csak nem is kérdezted meg őt?!
Ugyan már, mit kellett volna kérdezni!
Tamás folytatta:
Hol voltál egyáltalán?
Lilla mosolygott idegesen:
Szerintem először fodrászhoz ment, mert reggel hosszabb volt a haja. Aztán műkörmöshöz, mert reggel piros volt a körme, most meg rózsaszín.
Katalin elvörösödött, nem tudott mit mondani.
Tényleg nincs benned egy csöpp szégyenérzet sem?! ismételte Tamás.
Csak némán bámult ránk. Lilla is besegített:
Mama, egyszer egy évtizedben segítened kéne, de te megint mindent ránk hárítasz. Talán Borbála is szeretne körmöshöz menni! Vagy fodrászhoz!
Katalin végleg kiborult és beszólt:
Jaj, Tamás, mit neki frizura?! Mit neki szép köröm? Ő mindig is ilyen poros kis vidéki volt, az is marad!
Egy pillanatra mindenki elhallgatott. Aztán Tamás kitette a lakásból az anyját, becsapta az ajtót, majd mély levegőt vett. Amikor rám nézett, látta, hogy a könnyeim folynak. Ketten is odajöttek vigasztalni Tamás és Lilla is.
Nagyon fájt és igazságtalannak éreztem, ugyanakkor láttam, hogy Katalin még a saját gyerekeit sem igazán tudja szeretni így legalább biztos voltam benne, nem bennem van a hiba. Hiába igyekszik az ember, egy rosszindulatú embernek sosem lesz elég jó.
A történtek után minden kapcsolat minimalizálódott az anyósommal. Tamás és Lilla ritkán segítenek neki, de amúgy nem vesz részt a családi életünkben. Hosszú ideig haragudott, végül azonban a gyerekek közelében lenni vágy legyőzte benne a sértődöttséget. De az, hogy rendes nagymama lett volna, sosem valósult meg.
Egyszer, amikor mobilomon mentem végig, láttam a státuszában egy családi fotót mindhárom unokával, alatta a szöveg: Boldog Nagymamák Napját mindannyiunknak azoknak, akik unokákat nevelnek! Elmosolyodtam: milyen ironikus! Este pedig Tamás és Lilla jól meg is mondták neki a magukét. Bűntudat nélkül mosolyogtam rajtuk néha már csak így lehet túlélni.
