SZERETNI TÜRELMESEN, TÜRELMESET SZERETVE
István és Réka esküvője templomi volt, ahogy azt a nagykönyvben írják. Az esküvő napján, mikor a násznép már a budapesti Belvárosi templom lépcsőin járt, hirtelen sötét felhők gyűltek össze, és egy nyári vihar elszabadult. Senki sem tudta, honnan jött így hirtelen; dühösen kapta le a menyasszony fejéről a fátylat, az felkúszott a Dunapartról felszálló széllel, mint egy léghajó, forgott a levegőben, végül, ahogy az álomban szokás, fáradtan a pocsolyában ért földet. Mindenki belemeredt a jelenetbe, s csak halkan sóhajtottak fel.
Amilyen gyorsan jött a vihar, épp úgy el is múlt. István már rohant volna menteni a fátylat, de elkésett: a hófehér anyag a pesti aszfalt fekete levében ázott. Réka elkerekedett szemmel kiáltott a vőlegényének:
Ne emeld fel, István! Ezt már nem veszem fel!
A templom lépcsőjén üldögélő öregasszonyok, a budapesti néni-szindikátus, egymás fülébe súgták: Ilyen kezdet után vihara lesz ennek a házasságnak A legközelebbi trafikban gyorsan vettek Rékának egy műanyag fehér virágot, letűzték kontyába új fátyol után keresgélni nem volt idő. Hát lehet megvárakoztatni a saját egyházi esküvődet?
Az újdonsült házasok ott álltak a templom előcsarnokában, kezükben tartották a gyertyát, a lelkiismeret fényénél tettek örök hűségesküt. Isten előtt. De még előtte már a polgármesteri hivatalban is aláírtak, díszes lakodalmat tartottak minden rokon, barát örömére. Az emberekért
Három év múlva már két gyermekük volt: a lányukat, akit csak Borókának szólítanak, meg a fiukat, Lászlót. Az élet nyugalmas mederben folyt, mintha minden félelem, rossz előjel álom lett volna.
Ám tíz év után egy fiatal nő kopogott be a családi lakásba a Károlyi-kert mellett. Réka mindig vendégszerető volt, akár hívatlan, akár hívott jött, mindenki csillapíthatta éhségét, szomját, és a konyhában is meleg szó, forró tea várta. Az idegen lány, aki ekkor toppant be, azonban különös árnyékként lépett be: mikor István nem volt otthon, szemben találta magát Rékával.
Réka női szemmel végigpásztázta az érkezőt formás, kedves arcú, fiatal és megdöbbentően szép. Megszólalt, hangja tisztán csendült a levegőben:
Jó napot, Réka. Magdolnának hívnak. Én vagyok a jövendőbeli felesége a férjének.
Réka egy pillanatra elveszítette a szavakat.
Ez aztán a meglepetés! És mióta van István jegyese? lendült bele a furcsa beszélgetésbe.
Régóta. De tovább nem várhatok. Gyereket várunk Istvánnal mondta, szinte szégyenérzet nélkül, Magdolna.
Hm mintha csak egy régi ballada lenne: feleség, szerető, törvénytelen gyermek Tudja, mi templomban fogadtunk örök hűséget. Két gyermekünk is van. Réka próbált észhez téríteni.
Tudom. De ez szerelem. És az is örök! Meg lehet oldani, ki lehet lépni a házasságból. A férje nem hűséges győzködte Magdolna.
Hölgyem, nem tanácsolom, hogy idegen családi életébe beavatkozzon! Mi elintézzük majd egymás között. Távozzon! Réka hirtelen ingerült lett.
A lány csak vállat vont, mintha azt mondaná: én szóltam. Gyorsan el is ment. Réka becsapta mögötte az ajtót, és mormogott magában: Majd meglátjuk, Magdolna! Itt nem lesz könnyű dolgod!
Réka gondolatban sorra vette, hogy István utóbbi időben mintha máshogy bánna családjával. Hosszabban marad munkában, váratlan üzleti utakat kap, hirtelen túlságosan vonzó lesz számára a háromnapos horgászat vagy a vadászat, pedig ilyen hobbija régen nem volt. Minden jel arra utalt, hogy a gyanú nem alaptalan. Egy asszony mindig megérzi az idegen illatát; a levegő vibrál, mondatok csonkán maradnak a levegőben
De Réka elhessegette a félelmeit. Mi van, ha csak képzelődik?
Este, amikor István hazaért, Réka odatelepedett mellé vacsorázni. Tudta, mindig előbb jóllakatja, csak utána hozza szóba a nehéz dolgokat.
Istvánkám, te szerelmes vagy? kérdezte elővigyázatosan.
Az vagyok, jött a válasz.
Ma járt itt a barátnőd. Ez komoly? suttogta Réka, félve az igazságtól.
Egy gazember vagyok! Nem tudok Magdolna nélkül élni. Fulladozom nélküle. Próbáltam véget vetni, de nem megy Engedj el, Réka!
Engedlek Réka könnyekkel a szemében tudta, hogy értelmetlen tovább érvelni, az élet majd igazságot tesz.
István elment Magdolnához.
Réka a Károly körút egyik kis templomába ment lelki vezetőhöz tanácsért. Az atya meghallgatta a fájdalmát, majd csendesen mondta:
Lányom, a szeretet minden szenvedést elvisel, soha el nem múlik! Ez az Írás szava. Jogodban áll elválni, hisz a férjed megtagadta a hűséget, de ha tudsz, bocsáss meg imádkozz és várj. Az élet útjai kifürkészhetetlenek
Két hónappal később Réka magában új életet érzett István gyermekét. Különös jelnek vette; talán, egyszer még visszatér hozzá. Ez a hit adta az erejét a terhesség idején.
Fiú született. Réka édesanyja azt mondta: legyen a neve János, a magyar Iván. Ki tudja, egyszer csak visszajön az apja is
Réka anyja mindenben segített: unokákat nevelt, tanított, etetett, mesélt nekik.
István, bár elhagyta őket, nem feledte Borókát és Lászlót: ajándékot hozott, elvitte őket a Balatonra, s titokban forint borítékot küldött volt feleségének.
Réka szigorúan megtiltotta a gyerekeknek, hogy elárulják apjuknak: kisöccsük, János is tőle született. De hát hogyan hallgathat egy gyermek? Boróka egy vendégeskedő hétvégén felfedte a titkot Istvánnak.
István azt hitte, Réka már mással él. Szíve újra felhasadt. Álmában sem gondolta volna, hogy János az ő vérszerinti fia…
Közben Magdolna súlyos terhességi szövődményekkel kórházba került. István szaladgált, hozott-ide, vitt-oda: banánt, barackot, sóskolos kiflit, ízletes szódabikarbónát, ahogy a kismama kívánta. De a vég: Magdolna holtan hozta világra a kislányt. Aztán a következő terhesség is vetéléssel zárult. Magdolna összezuhant, meg akarta szakítani a gyermek utáni vágyat, de az élet megint másképp döntött…
István mindvégig mellette állt, vádolta magát minden rosszért.
Ezalatt Réka házába egy régi évfolyamtárs, Miklós járt rendszeresen. Réka főiskolásként soha nem gondolt rá férjként: túl nyomulós volt, túl alapos, anyuci kedvence. Más lányok azonban szabályosan versengtek a figyelméért, neki azonban, amint István megjelent, Miklós végérvényesen véget ért. Most azonban, amikor Réka egyszer a héven utazott, őszi esők ostromolták a várost, egy férfi mellé ült.
Leülhetek? kérdezte.
Hát persze, válaszolt Réka, de rá se nézett.
Bánatosnak tűnik! faggatta a férfi.
Réka elfordult, majd ráismert: Miklós? Istenem, mióta nem láttalak! Mesélj!
Veled mi van? Boldog vagy ezzel az Istvánnal? kérdezte Miklós.
Tudod mit, gyere hozzám vendégségbe! már húzta is magával a férfit a megállónál.
Miklós vett egy üveg Egri bikavért, egy rakás pogácsát, gyümölcsöt. Vacsora közben Réka minden bánatát elmondta, sírva a végén az arcára puszilt. Miklós ezt is boldogságnak élte meg; nem házasodott meg, gyereke sem született, s úgy döntött, Réka házában marad vendégként, segít a gyerekeknek, mindig hoz nekik édességet, Rékának, virágot; de szigorúan testvéri viszonyban. Meg is állapodtak: testvér lesz, nem több. De így is jobb, mintha magányban öregedne.
Közben, egyszer végre áldás is érte Istvánt és Magdolnát: egészséges kislányuk született, akit csak Boldizsárnak, röviden Boldinak neveztek el, magyarul: Isten áldása.
Magdolna végre édesanyaként élhetett, de egyre többször gondolt arra a fájdalmas beszélgetésre Rékával: Hazudott boldogság keserű íze van! Csak most, mikor Boldi megszületett, értette meg: micsoda vihart okozott Réka életében. Más bajából tanulna az ember, de az élet mást akar! Szeretett volna bocsánatért esedezni!
István imádta kislányát, új játékokkal halmozta el, esténként ő altatta, fürdette, Magdolna gondterhelten, de hálásan nézte ezt az apát, akitől mindig is ilyen gondoskodásra vágyott.
Az idő folyama sodort tovább.
Öt év telt el. A gyerekek nőnek, a többiek csak öregszenek. És ekkor Magdolna súlyos beteg lett, alig múlt harminc. István bejárta vele a budapesti magánkórházakat, fizette az aranyáras kezeléseket, gyógyszereket, a forint sosem számított ekkor.
Magdolna készült elbúcsúzni. Már alig várta az eget. Ahhoz kérte Istvánt:
Vigyél el az első feleségedhez. Kérlek! suttogta.
István először meglepődött, de nem vitatkozott.
Réka tudott róla, hogy Magdolna halálos beteg, Boróka mondta el neki, hisz ő rendszeresen együtt volt apjával. Amikor tehát István hívta, nem utasította vissza a találkozást.
István ölben vitte be Magdolnát egykori otthonába. Az egész család ott volt, csak kérdőn néztek. Réka szótlanul a kanapéra mutatott, István óvatosan fektette oda Magdolnát, mint egy törékeny porcelánbabát.
Hagyjatok minket magunkra, kérlek! kérte Magdolna.
Mindenki elhagyta a szobát.
Réka odament, lepillantott: Halálos beteghez képest is sápadt gondolta. Leült mellé:
Bocsáss meg, ha tudsz, Réka! Elért engem is a sorsom. Arra kérlek, fogadd magadhoz Boldit! Se rokonom, se barátnőm, csak te és István. Ígérd meg, hogy felnevelitek. Magdolna könnyei három patakban folytak.
Réka megsimította a kezét.
Nem az Isten büntet, hanem mi magunk! Rég megbocsátottam. Boldira vigyázni fogunk. És maradjatok nálam! Ketten könnyebb, ne legyetek támasz nélkül. Elférünk ebben a nagy házban. Megígérem meggyógyulsz, csak higgy! Istennek minden lehetséges, ne veszítsd el a reményt! biztatta Réka Magdolnát.
A házban, mint egy szürreális mesében, mindenkinek jutott hely.
Mindenki rótta a maga útját Magdolna ágya mellett, de leginkább Miklós: szinte egy percre sem hagyta magára, s ahogy beszélgettek, valahogy megcsípte a szívét az érzés beleszeretett Magdolnába. Boldit is sajátjaként szerette, békési százszorszépnek hívta, a kislány maga volt a csoda.
Magdolna élni akart! Küzdött! Réka lehelt bele halvány reményt, miközben a lelke alá kapaszkodott, kapaszkodott, miként a tavaszi fűszál az öreg budai kövek közül próbál előbújni.
Eltelt fél év kín, kezelés, küzdelem. Aztán Magdolna már kisétált a kertbe, bátran szívta a Margitsziget illatát, arcát a nap, lelkét az élet melegítette, suttogott magának, és néha mosolygott úgy festett, mint akit lassacskán újra átölel a világ egészsége.
Magdolna sokszor gondolt Miklósra. Istvánt soha nem szűnt meg szeretni de ő már más asszony férje. Más kukacát ne nézegesd! ezt az álomvilág tanította meg neki. De Miklós rendes, figyelmes volt, gyerekként szerette Boldit, Magdolnába pedig beleszeretett. Egyes családok így is boldogulnak. Egyvalaki szerelme néha két embernek is elég. Magdolna is igyekezett, hogy ez a szeretet ne apadjon, hanem nőjön. Csak gyógyuljon meg!
És lassan, mint a pesti villamos, javulni kezdett!
Aztán egy álmatag délután, az ebédlőasztalnál Magdolna azt mondta:
Réka, István! Boldival, Miklóssal elköltözünk. Köszönjük a menedéket, a szeretetet, amit nem is reméltem! Nem találkoztam még ilyen emberekkel. Le a kalappal előttetek!
István és Réka némán összepillantottak. Rég sejtették, hogy Miklós és Magdolna között igazi érzések születtek: SZERETET.
Még jóval korábban István egy nehéz beszélgetésen mondta Rékának:
Réka, bármi lesz Magdolnával, én csak veled szeretnék élni. A te nagylelkűséged felülmúlhatatlan. Visszafogadsz? Hárman együtt kell nevelnünk a gyerekeinket! Bocsánatot kérek tőled!
Szerinted? Visszafogadlak. Sőt, inkább én kérek bocsánatot nem voltam elég jó asszony, ha más karjába mentél. Az élet megtanítja az embert, akár akarja, akár nem! ölelte, csókolta vissza Réka tékozló urát.
És Boldival mi lesz? A te lányod is. Nem szenvedhet szülői hibák miatt aggódott Réka.
Boldi mindig az én kislányom lesz! Soha nem tagadom meg őt. Mindig lesz helye nálam húzta alá István.
Költözésre készültek Miklós, Magdolna és BOLDI. A bejáratnál Magdolna átölelte Istvánt:
Szeresd Rékát! Nagyon, egészen az életedig! Ne bántsd soha! Mindig emlékezni fogok rád, István! csókolt búcsút neki.
Légy boldog, Magdolna mondta István, s az álom elillant, mint a budapesti Duna légköre egy forró éjjelen.
