Az esküvőnk előtt egy héttel mondta el, hogy mégsem akar férjhez menni – mindent kifizettünk már: a helyszínt, a papírokat, a karikagyűrűket, sőt, a családi lagzi egy részét is. Hónapok óta szerveztem, munka mellett mindenből a legjobbat akartam. A kapcsolatunk alatt hittem, hogy jó úton járok: teljes munkaidőben dolgoztam, de a fizetésem 20%-át rá költöttem minden hónapban – fodrászra, manikűrre, amire csak szeretett volna. Nem azért, mert nem dolgozott – önálló keresete volt, azt úgy költötte el, ahogy akarta. Én férfiként kötelességemnek éreztem, hogy mindent fizessek: rezsit, közös szórakozást, éttermet, mozit, rövid utazásokat, mindent. Egy évvel a lagzi előtt valami nagyot akartam adni: felajánlottam, hogy elviszem az egész családját a Balatonra – nemcsak a szüleit és a testvéreit, hanem az unokaöccseit, két unokatestvérét is. Ehhez túlóráztam, hónapokig spóroltam magamra sem költve – a szállást, utazást, étkezést mind én fizettem. Ő boldog volt, a család hálás, senki sem hitte, hogy neki mindez semmit sem jelent. A szakításkor azt mondta: „túl sok vagy.” Túl sok szeretetet, törődést, közelséget akartam. Ölelni, írni neki, tudni, hogy van. Ő mindig is távolságtartó volt, én viszont próbáltam túl erősen. Most tudtam meg, hogy igazából soha nem akart férjhez menni. Azért egyezett bele, mert én erősködtem, a családját is belevontam. Étteremben kértem meg, a családja előtt – nekem szép gesztus volt, neki csapda. Nem bírt nemet mondani mindenki előtt. Öt nappal a polgári esküvő előtt, amikor már minden készen állt, kimondta: nem akar olyan életet, amilyet én választottam neki. Szerinte túl sokat tettem érte, amitől kényelmetlenül érezte magát, kötelezettnek, gúzsba kötve. Inkább elmegy, mintsem olyat tegyen, amit nem akar. Ezután elment – nem volt kiabálás, nem volt békülési kísérlet, csak előre kifizetett számlák, tervek, egy lemondott lagzi. Nem változtatta meg a döntését. Itt lett vége mindennek. Ez volt az a hét, amikor rájöttem: attól még, hogy te vagy az a férfi, aki mindent intéz, mindent fizet és mindig elérhető, nem biztos, hogy maradni fog valaki melletted.

Az esküvő egy hét múlva lett volna, amikor Virág odafordult hozzám és kimondta: nem akar férjhez menni. Minden el volt már rendezve a helyszín lefoglalva, a papírok elintézve, a gyűrűk kiválasztva, sőt, a családi ünnepség költségeinek egy részét is kifizettem. Hónapokon keresztül szerveztem mindent, odafigyelve a legapróbb részletekre is.

A kapcsolatunk során végig azt hittem, helyesen cselekszem. Teljes munkaidőben dolgoztam, mégis minden fizetésem kb. húsz százalékát félretettem Virágra fodrászra, manikűrre, amire csak vágyott. Nem azért, mert ne lett volna jövedelme; volt, és szabadon költekezett, ahogy akart. De én éreztem úgy, férfiként és társaként ez az én kötelességem. Soha egy fillért nem kértem a közös számlákhoz. Fizettem a vacsorákat, a mozit, éttermeket, kisebb utazásokat mindent én.

Egy évvel az esküvő előtt valami igazán nagyot tettem: azt javasoltam, menjünk el együtt a Balatonra az egész családja, nemcsak a szülei és testvérei, de az unokahúgok, unokaöccsök és még két unokatestvér is. Igazi nagy magyar családi nyaralás lett belőle. Hetekig túlóráztam, lemondtam minden saját kiadásról, szorgosan spóroltam. Amikor végre útra keltünk, én fizettem a szállást, az utazást, az étkezést, mindent. Virág boldognak látszott, a család hálás volt. Eszembe sem jutott, hogy mindez talán semmit sem jelent neki.

Amikor aztán előállt a szakítással, azt mondta, hogy túl sok vagyok. Túl sok szeretetet, törődést, közelséget akarok. Hogy túl gyakran ölelném meg, túl sokszor írok neki, mindig tudni szeretném, hogy van. Azt mondta, ő nem ilyen mindig kissé távolságtartó volt, és én ezt nem vettem figyelembe. Kifojtottam őt.

Akkor mondott el olyasmit is, amire korábban sosem utalt hogy sosem akart igazán házasodni. Azért mondott igent, mert túl erőltettem; a szüleit is belekevertem, amikor az étteremben, a családja előtt kértem meg a kezét. Amit én gesztusnak, szépségnek láttam, azt ő csapdának élte meg. Nem tudott nemet mondani mindenki előtt.

Öt nappal az anyakönyvi esküvő előtt, minden megszervezve, minden kész, Virág végül kimondta az igazat. Azt mondta, úgy érezte, én ráerőltetem az életemet. Hogy mindent én intéztem el, mindent én vállaltam, és ettől ő kötelességtudónak, adósnak, lekötöttnek érezte magát. Inkább elmegy, mintsem olyat tegyen, amit nem érez a magáénak.

A beszélgetés után elment. Nem volt kiabálás, nem volt békülési kísérlet, nem voltak könnycsatornákig fajuló magyarázkodások. Csak a megírt szerződések, befizetett előlegek, kidolgozott tervek, és egy elmaradt esküvő maradt utánunk. Virág hajthatatlan volt a döntésében. Akkor minden lezárult.

Abban a hétben tanultam meg, hogy ha te vagy az a férfi, aki mindent fizet, mindent megold, mindig ott van attól még nem biztos, hogy valaki veled akar maradni.