Reggeli kör
A lift ajtaján megint ott éktelenkedett egy papírlap, celluxszal rögzítve: NE TEGYÉK A SZEMETES MELLÉ A ZACSKÓKAT! A cellux már alig tartotta, a papír szélei fel voltak pöndörödve. A folyosón pislogott a fény, így a felirat hol élesnek, hol alig olvashatónak tűnt akárcsak a társasházi csetszoba hangulata.
Katalin néni a kulcsai között matatott, miközben a felette lévő, negyedik emeletről áthallatszott a fúró hangja hosszú, majd kicsit elhalkul, aztán újra felbőg. Magával a hanggal nem volt baja. Az bosszantotta, hogy minden apróságból perpatvar lett. Valaki kiabálva írt a lakóközösségi csoportban, mások gúnyos megjegyzéseket tettek, néha valaki lefotózta a bűnös cipőket egy ajtó előtt, bizonyítékként az általános erkölcsi züllésre. Minden azt sugallta: neki is részt kell venni ebben, miközben ő már régóta csak csendet szeretett volna a fejében.
Felment a lakásába, a bevásárlószatyrot letette a konyhaasztalra, kabátját le sem vette, úgy nyitotta meg a chatet. Fent éppen az állt: KI PARKOLT ÉJJEL A JÁTSZÓTÉREN? Alatta kerék fotója a padkán. Majd: ÉS AKI SOHA NEM KÖSZÖN A LIFTBEN? Katalin néni végigpörgette, érezte, ahogy a szokásos bosszúság hullámzik a gyomrában, és egyszer csak ráeszmélt: belefáradt mások veszekedéseinek tanúja lenni. Belefáradt abba, hogy néma helyesléssel is csak olajat önt a tűzre.
Másnap kora reggel ébredt, nem azért, mert kialudta magát a teste évekkel ezelőtt rászokott a hajnalokra. A szobában hűvös volt, a radiátorok sziszegtek. Felkapta sportdzsekijét, előkotorta a bejárati fiókból a gyalogláshoz vett sportcipőit, melyek alig voltak használva, és kilépett a lépcsőházba. Ott az ismerős lépcsőházszag fogadta: kis por, kis festék a régi korlátról, és még valami, amit nem érdemes leírni.
A lift mellett megállt, rápillantott a hirdetőtáblára. Ott lógtak a nyomtatványok: mérőóra leolvasás, elveszett macska, tulajdonosi gyűlés meghirdetve. Katalin néni elővette a tegnap este írt kis papírlapot, és óvatosan kitűzte rajzszögekkel.
Reggeli kör a háztömb körül. Nincs beszélgetési kötelezettség. Aki szeretne, jöjjön ki 7:15-kor a bejárathoz. Egy kört megyünk, aztán mindenki megy a maga dolgára. Katalin V.
Maga is meglepődött, milyen könnyen ment. Nem azt írta: Legyünk barátságosabbak, nem vállaljunk felelősséget, csak lépéseket.
7:12-kor már a kapuban állt, gyorsan ellenőrizte, elzárta-e a gázt, s becsukta-e az ablakokat. A kezében kulcsok és telefon, a fején sapka. Tudta, valószínűleg egy percet vár, aztán hazaindul, úgy téve, mintha ez is tervben lett volna.
A lépcsőházajtó csattant, s kilépett egy ötven körüli asszony, szép rendben feltűzött hajjal, arcán annak arckifejezésével, aki felkészült a csalódásra.
Maga hirdette ki? kérdezte, miközben a sálját igazította.
Igen, Katalin vagyok felelte Katalin néni.
Ibolya. Fáj a hátam, orvos javasolta a sétát. Egyedül unalmas mondta az asszony, és rögtön hozzátette, mintha magyarázkodna: Nem vagyok túl beszédes.
Nem is kell válaszolt Katalin néni.
Egy perc múlva megjelent egy kissé görnyedt, sötét dzsekis férfi. Bólogatott, úgy nézett rájuk, mint akivel nem tudja, kell-e köszönni, mégis megszólalt:
Jó reggelt. Gábor vagyok, az ötödikről.
Negyedik, mondta reflexből Katalin néni, hiszen pontosan tudta, ki hol lakik. Rögtön el is szégyellte magát: már megint rendszerezi a többiek életét.
Gábor elmosolyodott.
Akkor egy emelettel lejjebb, rosszul emlékeztem.
Negyedikként egy hatvan év körüli, magas férfi jelent meg, sportos sapkában, stabil járással, mintha régen iskolai focipályán edzett volna. Nem kérdezett semmit, csak odaállt melléjük.
Miklós szólalt meg röviden. Minden reggel megyek, azt hittem, csak nekem ilyen fura szokásom van.
7:16-kor nekiindultak. Katalin néni olyan útvonalat választott, ami egyszerű volt: körbe a háztömb körül, az élelmiszerbolt mellett, át a szomszéd udvaron, az iskola mentén vissza. A hó alattuk már össze volt taposva, néhol csúszott. A levegő hidegen mart, az első percekben mindenki csöndben maradt, figyelte saját lépéseit.
Katalin néni érezte, ahogy a teste először tiltakozik, aztán beletörődik. A fejében, ahol korábban csak mások panasza visszhangzott, most csend keletkezett nem félelmetes, inkább mint egy tiszta papírlap.
A sarkon Gábor hirtelen megszólalt:
Gondoltam, viccel a nincs beszélgetés-ről. Nálunk mindig megy a szó.
Ha van kedve, lehet beszélni mondta Katalin néni. Csak ne legyen jelentéstétel.
Ibolya halkat nevetett, de rögtön a derekához nyúlt.
Minden rendben? kérdezte Katalin néni.
Bírható. Csak hirtelen ne álljunk meg.
Miklós egyenletesen lépdelt, mintha számolta volna. Hazafelé azt mondta:
Jó, hogy nincs megbeszélés, csak menetelünk.
Mire visszaértek, 7:38 volt. A bejáratnál mindenki pár pillanatot csendben állt, úgy, mintha egy rövid értekezlet ért volna véget.
Holnap is? kérdezte Ibolya.
Ha kijönnek, felelte Katalin néni.
Jövök mondta Gábor, s köszönés helyett intett.
Másnap hárman voltak. Miklós nem jött, viszont a negyedikről megjelent egy színes pufikabátos nő, negyven körül, olyan tekintettel, mintha szektát ellenőrizne.
Én csak nézem mondta bemutatkozás nélkül.
Csak tessék mondta Katalin néni, s már indult is, nem várva szabálymagyarázatra.
A nő később, egy hét múlva, már beszélgetett.
Nem szeretem az ilyen közösségeket. Mindig pénzt kell gyűjteni, és aki nem ad, az lesz a rossz.
Itt nem lesz ilyen mondta Gábor. Én sem bírom. Válás óta minden közös kasszától viszketek.
Katalin néni hallotta a válás szót, de nem kérdezett bele. Tudta, milyen könnyen lesz más fájdalmából vitatéma, majd fegyver.
A séta a rendszerességen múlt. 7:15-kor indultak, 7:40 körül szétváltak. Néha valaki kimaradt, aztán újra megjelent. Ibolya hozott magának palack vizet, menet közben iszogatott. Gábor egyszer sapka nélkül jött; végig zsörtölődött magával, de nem fordult vissza. Az új szomszéd, Andrea, eleinte gyanakodva méregette őket, de pár nap múlva már közelebb lépdelt.
Lassan valami változni kezdett a lépcsőházban. Katalin néni felfedezte, hogy gyakrabban köszönnek az emberek. Nem azért, mert illik, hanem mert reggelente már ismerősként néztek egymás szemébe.
Egyik este a rendelőből jött haza, fáradtan, szatyrában papírokkal. A lift mellett Miklós bíbelődött a rendszerint beragadó gombbal.
Nem működik? kérdezte.
De, csak határozottan kell nyomni.
Miklós lenyomta, a lift lejött. Bent a lámpa sárgán égett, a tükör karcos volt. Miklós hirtelen így szólt:
Köszönöm ezt a sétát. Azt hittem, már nincs kivel kimenni. De így egész más.
Katalin néni bólintott, s valami meleg bizsergett belül, de nem hagyta elárasztani magát. Elrakta magának: megkönnyebbült egy ember.
Jó szokások kezdtek szép csendben kialakulni. Gábor egyik reggel szó nélkül intett Ibolyának, mikor látta, hogy kibomlott a cipőfűzője. Ibolya később a chatben csak ennyit írt: Köszönöm, aki szólt a cipőfűző miatt. Különben elestem volna. Név nélkül, de mosolyogva.
Andrea egy nap egy nagy zacskó sót hozott fel a lépcsőházba.
Nem mindenkinek, mormolta a falhoz állítva. Csak magamnak. Ne csússzak el.
Akkor is köszönjük szólt Katalin néni.
Sóztak együtt, Andrea letörölte a kezét, csak ennyit mondott:
Na, ha már itt vannak
A chatben kevesebb lett a kiabálás, de nem szűnt meg teljesen. Továbbra is ment a vita szemétről, parkolásról, de néha valaki azt írta: Beszéljük meg nyugodtan! és ez már nem frázis, hanem egy emlék lett arról, hogy lehetne egészen máshogy is.
A problémák ősszel éleződtek. A negyediken, ahol egy Tamás nevű fiatal férfi lakott a kutyájával, újra felújítás kezdődött. Nem először, de most este is szólt a fúró. A chatben azonnal jöttek a kommentek: Meddig megy ez?, Vannak itt gyerekek is!, Minek állandóan! Andrea ráírta: Ismerem a srácot, mindig ilyen. Nem is érdekli.
A reggeli körnél Ibolya feszült volt, nem csak a hátfájástól.
Ez az, mondta az iskola mellett, fölöttem lakik. Tegnap tízig. Utána csak azt hallgattam, ahogy a fejemben tovább zümmög a fúró.
Gábor sóhajtott.
Törvény szerint este tizenegyig javíthat…
Ne hozzátok be a törvényt! vágott közbe Ibolya. Engem a tisztelet érdekel.
Andrea, aki mindig szurkált, most komoly volt.
Azt keményebben kell megfogni. Aláírás gyűjtés, hívjuk a közös képviselőt.
Katalin néni érezte, ahogy a csoport, amit épp mostanra sikerült összemelegíteni, újra frontokra bomlik. Nem a zajtól ijedt meg, hanem attól, milyen könnyen leszünk mi és ők.
Az aláírás majd később kell mondta halkan. Előbb beszélni kellene.
Vele?! kérdezte Andrea. Komolyan gondolja? Hát
Ő is ember válaszolta Katalin néni. Nem bizottság vagyunk.
Gábor elgondolkodva nézett rá.
Maga beszél vele?
Katalin néni nem vágyott rá, bárcsak magától csendesedne el minden. De tudta: ha most perpatvart csapnak, ez az egész reggeli kör tönkremegy.
Megpróbálom. De valaki jöjjön velem, ne többen.
Mehetünk együtt mondta Gábor.
Ugyanazon este felmentek a negyedikre. Katalin néni előre írt Tamásnak a chatben, röviden: Beszélhetnénk pár percet? Katalin a lépcsőházból. Tíz perc múlva jött a válasz: Igen, jöjjenek, otthon vagyok.
Az ajtó előtt szorosan összekötözött sittes zsákok vártak. Legalább nem kupacban, nem kihívón csak ideiglenesen. Katalin néni bekopogott. Fúró sehol.
Tamás nyitott ajtót, sportpólóban, poros kézzel. Mellette közepes termetű, rozsdabarna kutya dugta ki fejét, majd visszahúzódott.
Kezét csókolom, szólt a srác, feszülten. Valami gond van?
Nem veszekedni jöttünk mondta Katalin néni ügyetlenül, de jobbat nem talált. Kérnénk valamit a felújítás kapcsán.
Gábor mellette állt, csendben.
Próbálok kilencig kész lenni hadarta Tamás. De a brigád csak délután tud, este egyedül csinálom. Sietnem kell.
Elhisszük mondta Katalin néni. Csak tudja, a tető fölött Ibolya lakik, neki a háta miatt fontos a pihenés. És tízig hát nehéz.
Tamás sóhajtott.
Nem tudtam, hogy a hátával van gond. Csak gondoltam, a chatben mindenki ír, de személyesen ritka…
Katalin néni megérezte maga is a szégyent: tényleg inkább chatben mondják.
Csináljuk úgy, mondta hogy jelezze előre, mikor tart este tovább. Máskor próbáljon hamarabb befejezni. A sittet meg ne éjjel hagyja kint.
Tamás a zsákokra nézett.
Holnap reggel viszem el. Nem akarom, hogy itt álljon, csak most késő lett.
Jó, mondta Gábor. És az idővel?
Tamás megvakarta a fejét.
Tudok kilencig. Ha muszáj, néha fél tízig, de előtte írok öntudatosan a chatbe. És hetente maximum egyszer.
Katalin néni bólintott.
Még annyi A kutyája aranyos, de éjszaka, ha ugat…
Tamás elpirult.
Akkor magamra hagyom, nyüszít. Veszek valami rágcsát neki, hátha csöndesebb lesz. Ha valami van, mondják el, csak ne rögtön a csoportnak, jó?
Lefelé menet Gábor odasúgta:
Rendben van ez a fiú, csak fiatal és magányos.
Itt mind másképp vagyunk egyedül mondta meglepve saját szavain Katalin néni.
Másnap a chatben Tamás írt: Szomszédok, 21:00-ig dolgozom. Ha később kellene, előre szólok. Reggel elviszem a szemetet. Valaki reagált, mások hallgattak. Andrea csak ennyit: Majd figyeljük. DE NEM VOLT NAGYBETŰ.
A reggeli körön Andrea köveket olvasztó arccal jelent meg.
Na? kérdezte Beszéltek vele?
Igen mondta Katalin néni. Megígérte, hogy csak kilencig dolgozik, és szól.
Csak ennyi? Andrea várta az igazolást, hogy igaza volt.
Ennyi. Nem nyernünk kell.
Andrea felhorkant, de gyalogolt tovább. Pár perc múlva, a földre nézve odasúgta:
Ha mégis hangos lesz, leírom neki!
Írja csak, mondta halkan Katalin néni. Csak először neki.
Ibolya egyszer csak ezt súgta mellette:
Köszönöm, hogy nem lett lincselés. Azt már tényleg nem bírtam volna.
Katalin néni érezte a gombócot a torkában. Beleszívott a jeges levegőbe, az égette, s a könny elmúlt.
Egy hét múlva Miklós eltűnt. Katalin néni a postládáknál találta meg.
Mostanában hiányzik jegyezte meg.
Térdem, vágott rövidre Miklós. Az orvos szerint most ki kell hagyni.
Sajnálom mondta Katalin néni.
Onnan fentről úgyis látom, intett Miklós. Megyek, szellőztetek. Mintha ott lennék.
Nevetséges és megható egyszerre.
Újévhez közeledve a reggeli sétát három fő tartotta már csak: Katalin néni, Ibolya és Gábor. Andrea jött-ment, néha egy hétig eltűnt, aztán visszatért, mint aki megnézi, létezik-e még ez a kis közösség. Tamás párszor csatlakozott, mikor különösebben fáradt volt a felújítástól. Szótlanul mentek, hallgatták a hó ropogását, majd előbb hazament.
A ház nem lett tökéletes. A szemetes mellé ismét kerültek zacskók, parkolással is volt baj. Időnként a chatben fellángolt a régi hangnem. De Katalin néniben megszületett a gondolat: most már nem csak sérelmek vannak, hanem olyan emlék is, hogy lehetne ez másképp.
Januárban, egy hétköznapi reggelen, 7:14-kor már ott állt a lépcsőház előtt. Gábor már kabátját húzta.
Jó reggelt, Katalin néni.
Jó reggelt, Gábor.
Ibolya óvatos léptekkel érkezett a beszórt lépcsőkön.
Sziasztok. Ma épp nem fáj a hátam mosolygott, mintha győzött volna valamin.
Andrea is megjelent, álmosan, ma keserűség nélkül.
Jövök én is. De chatet nem boncolgatunk, ugye? motyogta.
Megbeszéltük bólintott Katalin néni.
Elindultak. A léptük nem volt egyforma, de ritmusuk lassan összeszokott. A sarkon Gábor ösztönösen megfogta Ibolyát, amikor az megcsúszott, olyan természetes mozdulattal, hogy senki sem szólt érte.
Visszaérve Tamás várta őket a kutyájával. Bólintott:
Jó reggelt. Én most nem tudok sétálni, dolgoznom kell. De köszönöm, hogy akkor rendesen szóltak.
Katalin néni biccentett.
Hát, itt élünk mondta.
Ez most már nem volt közhely. Ez lett a valóság végre nem háborús indok.
