2024. április 16., kedd
Ma megint a kamrában matatva találtam rá valamire, amire már rég nem gondoltam. Nem emlékeket kerestem, csak egy üveg savanyú uborkát a salátához. Felül, a karácsonyi égős doboz mögött, kikandikált egy régi hangszer tokja nem is értem, hogy került vissza a lakásba. A huzatja megkopott, a cipzár akadt, a vászon elszíneződött. Amikor kihúztam, mintha egy vékony árnyék siklott volna ki a sötétből.
Letettem az uborkás üveget a bejárati ajtó melletti kisszékre, hogy el ne felejtsem, és guggolva vizsgáltam a tokot mintha így kevésbé döntéseket kellene hoznom. Harmadszorra sikerült kinyitni. Belül ott feküdt a hegedűm, már nem csillogott úgy a lakk, a húrok lazák voltak, a vonó inkább seprűre emlékeztetett, mint hangszerre. Mégis, ahogy megpillantottam, furcsa reccsenést éreztem a mellkasomban, mint mikor valaki villanyt kapcsol.
Előjöttek az emlékek: tizenöt éves koromban hordtam ezt a tokot át Zuglón, szégyelltem, hogy nevetségesen festek. Aztán jött a technikum, munka, esküvő, és egy ponton egyszerűen abbahagytam a zeneiskolát, mert már sietni kellett egy másik életbe. A hegedű a szüleimhez került, később költözött velem. Most itt pihent a kamrában, zsákok és dobozok közt. Nem sértetten, csak elfelejtve.
Óvatosan emeltem ki, mintha széteshetne. Meglepően meleg volt a fája az érintésem alatt, bár a kamrában hűvös volt. A kezem magától találta meg a fogólapot, rögtön zavarba is jöttem: mintha valami idegen dolgot illetnék.
A konyhán forrt a víz. Bezártam a kamra ajtaját, de a tokot nem raktam vissza, inkább a folyosón hagytam, a falnak támasztva. Úgy döntöttem, a salátába nem kell uborka már magyarázatot kerestem magamnak.
Este, amikor minden el volt mosogatva, csak néhány kenyérmorzsa maradt az asztalon, behoztam a tokot a szobába. István a férjem tévét nézett, csatornák közt ugrált, nem figyelt igazán.
Mit találtál?
A hegedűmet mondtam, és meglepődtem, hogy nyugodtan jött ki a számon.
Még mindig él? fanyar nevetést hallatott, de nem sértőn, inkább a szokásos, otthoni humorral.
Nem tudom. Mindjárt kiderül.
A tokot a kanapéra tettem, alá egy régi törölközőt, hogy ne sértsem fel a huzatot. Kiemeltem a hegedűt, a vonót, és egy repedezett kicsi kánifolydobozt. A vonót óvatosan végighúztam rajta, épphogy elkapva a felületét.
A hangolás megalázó volt a csavarok szorultak, a húrok nyikorgottak, az egyik rögtön elpattanva csapott rá az ujjamra. Halk káromkodás csúszott ki, hogy ne hallják az emeleti szomszédok. István felnevetett.
Elvinnéd inkább műhelybe?
Talán, mondtam, de inkább magamra haragudtam, amiért megint nem sikerül.
Mobilon gyorsan kerestem egy hangolós alkalmazást, leraktam az asztalra. A kijelzőn ugrált a mutató, hallgattam, ahogy a hang hol leolvad, hol túl magas lesz. A vállam beállt, az ujjaim elfáradtak.
Amikor végre nem recsegtek a húrok, államhoz emeltem a hegedűt. Hideg volt a támaszték, éreztem, mintha egyből vékonyabb lenne a bőröm. Próbáltam kihúzni magam, ahogy régen tanították, de a hátam merev maradt. Elnevettem magam.
Koncert lesz?
Neked, mondtam. Készülj.
Az első hang sírós lett, nem hang, inkább panaszkodás. Remegő vonó, akadozó kéz. Megálltam, mély levegőt vettem, újrapróbáltam. Picit jobb, de még mindig szégyelltem.
Ez a szégyen más volt: felnőtt szégyen, nem az a kamaszos mindenki engem néz-féle. Itt csak a falak, István és a saját kezem voltak, amelyek idegennek tűntek.
Lassú, üres húrok, mint gyerekkorban, magamban számoltam. Próbáltam a D-dúrt, az ujjak összekeveredtek, vastagabbak lettek, a bőr puhább. A régi ismerős fájdalom hiányzott, csak tompa érzés maradt.
Sebaj, mondta hirtelen István. Ez… nem megy elsőre.
Bólintottam. De vajon kinek: neki, nekem, vagy a hegedűnek?
Másnap elgyalogoltam egy hangszerjavítóhoz a metró mellett. Semmi romantika: üvegajtó, pult, falon gitárok, hegedűk, lakk és por szaga. Fiatal srác, fülbevalóval, úgy vette kézbe a hangszert, mintha mindennapos eszköz volna.
Húrokat mindenképp cserélni kell, mondta. Hangolókat megolajozom, a lábat igazítom. A vonót áthúzni drágább.
Hallva a drágább-at, rögtön befeszültem. Eszembe jutott a villanyszámla, gyógyszerek, a jövő havi Erzsébet-utalvány. Majdnem mondtam, hogy elég lesz az olcsóbb, de mégis megkérdeztem:
Ha csak húr és láb?
Ahogy tetszik, azzal már szólni fog.
Otthagytam a hegedűt, kaptam nyugtát, bedobtam a pénztárcámba. Ahogy kiléptem, úgy éreztem, mintha nem csak hangszert, hanem magamból egy darabot adtam volna le javításra amit majd visszakapok, hátha működik.
Otthon elővettem a laptopot, rákerestem: Hegedű tanár felnőtteknek Budapest. Jókat nevettem rajta, hogy felnőtteknek, mintha mi külön faj lennénk, akikkel lassabban kell bánni.
Több hirdetésre leltem, egyik eredményt ígér hónap alatt, mások egyéni módszert. Mindet bezártam, mert az ígéretek idegesítettek. Aztán mégis visszamentem, és írtam egy kedves tanárnőnek, ide a szomszéd kerületbe: Üdvözlöm, 52 vagyok, vissza akarok térni a hegedűhöz. Lehetséges-e?
Nyomban megbántam. Letörölni akartam, mintha gyöngeséget vallanék. De elment.
Este beugrott Bálint, a fiam. A konyhában csókolt meg, érdeklődött a munkám felől. Vizet forraltam, kitettem neki Pilóta kekszet. Ő észrevette a tokot a nappaliban.
Ez mi, anya?
Hegedű. Lehet, kipróbálom újra.
Tényleg? mosolygott, de nem gúnyosan, inkább tanácstalanul. Hisz már régen volt.
Régen, mondtam. Ezért szeretném.
Megforgatta a kekszet.
Mire jó neked ez? Hisz úgyis fáradt vagy.
Szokás szerint védekezni akartam: magyarázkodni, igazolni magam. De mindig szánalmasnak hatott.
Nem tudom, mondtam őszintén. Csak szeretném.
Bálint úgy nézett rám, mintha nem csak a mindent intéző anyát látná, hanem egy nőt, akinek vágyai vannak.
Jó, csak ne hajszold magad túl. És a szomszédok sem fognak örülni.
Felnevettem.
Napközben gyakorlok majd, kibírják.
Mikor elment, megkönnyebbültem. Nem azért, mert engedélyezte, hanem mert nem magyarázkodtam.
Két nap múlva elhoztam a javított hegedűt. A húrok csillogtak, a láb stabil volt. A fiú megmutatta, hogyan bánjak vele.
Radiátorhoz ne tedd, mindig tokban tartsa!
Bólogattam, mint egy kisdiák. Otthon kitettam a székre, néztem hosszan, mintha félnek újra elrontani.
Elsőnek a legegyszerűbbet választottam: hosszú vonóval próbáltam a nyitott húrokat. Régen utáltam ezt, büntetésnek éreztem. Most megváltás volt nincs dallam, nincs kontroll, csak a hang és a mozdulat.
Tíz perc után fájt a vállam, negyedóra múlva a nyakam is. Letettem, becipzároztam a tokot. Dühös lettem: testre, korra, minden nehézségre.
A konyhában leültem egy pohár vízzel, kinéztem az ablakon. A játszótéren fiatalok gurultak rollerrel, harsányan nevettek. Írigy lettem, de nem a fiatalságukra, hanem a szégyen-nélküliségre. Elestek, felálltak, újra és újra megtanulták az egyensúlyt.
Visszamentem, újra kinyitottam a tokot. Nem kell, hanem akarom folytatni.
Este jött az e-mail: Természetesen! Jöjjön, felállítjuk az alapokat, könnyű gyakorlatokkal kezdünk. A kor nem akadály a kitartás számít. Elolvastam kétszer. A kitartás őszinte volt, és ettől megnyugodtam.
Az első órára úgy utaztam, mintha kincset vinnék. A metrón néztek, néha mosolyogtak. Nem zavart, hadd lássák.
A tanárnő, Edit, alacsony, negyvenes, rövid hajjal, nyitott arccal fogadott. A szobában zongora, polcon kották, széken gyerekhegedű.
Nézzük, hogyan fogja mondta, és megkért: vegyem elő.
Kezembe vettem rögtön látta, rosszul tartom. A váll felhúzva, az áll túl leszorítva, bal kéz merev.
Nem baj, biztatott. Most magunk csak úgy tartjuk. Érezze, a hangszer nem ellenség.
Nevettem és elpirultam: ötvenkét évesen állva tanulni hegedűt fogni felszabadító senki sem várja, hogy jó legyek, csak jelen kell lennem.
Óra után remegett a kezem, mint tornázás után. Edit adott egy listát: minden nap 10 perc nyitott húrok, majd egy skála ne többet. Kevés, de rendszeresen! mondta.
Otthon István kérdezte:
Milyen volt?
Nehéz. De egészen jó.
Örülsz?
Elgondolkodtam. Lágy szorongást, nevetést, szégyent és valami könnyű derűt éreztem.
Igen. Mint ha végre nem csak dolgoznék, főznék, hanem valamit csinálnék a kezemben is.
Egy hét után el mertem játszani egy rövid dallamot, amit gyerekkoromból ismertem. Interneten nyomtattam ki a kottát, elrejtettem a munkahelyen, hogy ne kérdezősködjenek. Otthon könyvből és dobozból csináltam pódiumot.
A hang billegős volt, a vonó néha több húrt vitt egyszerre, az ujjam hibázott. Próbáltam, megálltam, újrakezdtem. István bekukkantott.
Tudod, ez… szép, mondta óvatosan, mintha el ne űzze a hangulatot.
Ugyan, ne hízelegj!
Nem hízelgek. Ismerős dallam.
Elmosolyodtam. Az ismerős már majdnem bók.
Hétvégén jött Eszter, a hatéves unokám. Észrevette a tokot rögtön.
Nagyi, ez mi?
Hegedű.
Tudsz játszani?
Legszívesebben mondtam volna: Valaha igen. De neki csak a most létezik.
Tanulok, mondtam.
Eszter leült a kanapéra, összefonta a kezeit, mint az óvodai ünnepségen.
Játssz, nagyi!
Összeszorult bennem minden. Gyerek előtt játszani nehezebb őszintébben hallja a hamisságot.
Rendben, mondtam, és próbáltam eljátszani azt a dallamot, amivel egész hététen kínlódtam. A harmadik ütemben kisiklott a vonó, éles és szúrós lett a hang. Eszter nem húzta el a száját, csak oldalra döntötte a fejét.
Nagyi, miért sípol?
Mert rosszul fogom a vonót! nevettem.
Ő is nevetett.
Akkor játssz még!
Játszottam még egyszer. Nem lett jobb, de nem álltam meg a szégyen miatt. Végig vittem, ahogy tudtam.
Este, amikor mindenki hazament, egyedül maradtam a szobában. Az asztalon nyomtatott kották, mellette ceruza, amivel a nehéz részeket jelölöm. A hegedű a tokban, tok a falnál nem a kamrában, hanem láthatóan, mintha része lenne a napjaimnak.
Beállítottam a telefonnal 10 percet nem kényszerből, csak hogy ne égjek ki. Kinyitottam a tokot, ellenőriztem a kánifolyt, vonót. Államhoz emeltem, nagy levegőt vettem.
A hang lágyabb lett, mint reggel. Aztán megint hibáztam. Nem dühöngtem, csak finoman igazítottam a fogást, és tovább húztam a vonót, míg a hang kitart, reszket.
Amikor lejárt az idő, nem tettem le rögtön. Végighúztam még a vonót, aztán óvatosan tokba helyeztem, bezártam a cipzárt. A tok visszakerült a fal mellé most már nem a kamrába.
Tudom, hogy holnap is így lesz: egy kis szégyen, egy kis fáradtság, néhány tiszta másodperc, amiért érdemes kinyitni a tokot. Ez elég ahhoz, hogy folytassam.
