Miután beszéltem az örökbe fogadott kislánnyal, rájöttem, hogy nem minden volt olyan egyértelmű, mint hittem. Mellettem, egy padon egy ötéves kislány ült, lábait lóbálva mesélt az életéről: – Nem láttam soha az apukámat, mert amikor még nagyon pici voltam, otthagyott minket anyával. Anyukám egy éve meghalt. Akkor azt mondták a felnőttek, hogy már nem él. A lány rám nézett, majd folytatta: – A temetés után Iza nénikém, aki anyukám testvére, költözött hozzánk. Azt mondták, hogy szépen cselekedett, mert nem adott be az otthonba. Azóta ő lett a gyámom, vele lakom. A kislány elhallgatott, a pad alá nézett, aztán beszélt tovább: – Miután beköltözött, Iza néni rendet kezdett rakni: anyukám összes cuccát egy sarokba tette, és ki akarta dobni. Sírva kértem, hogy ne tegye, végül megengedte, hogy megtartsam őket. Most abban a sarokban alszom. Este befekszem a mamámtól maradt holmik közé, úgy érzem, mintha ő is ott lenne velem. Minden reggel kapok tőle valami ennivalót. Nem főz túl jól – anyu jobban tudott –, de kéri, hogy mindent megegyek. Nem akarom megharagítani, ezért mindent elfogyasztok, amit ad. Tudom, hogy igyekszik. Nem az ő hibája, hogy nem olyan a főztje, mint anyué. Aztán elküld sétálni, és csak sötétedéskor mehetek haza. Iza néni amúgy nagyon, nagyon kedves! – Szeret dicsekedni a másik nénikének velem. Nem ismerem őket, de gyakran jönnek hozzánk. Iza néni ilyenkor teát főz, vicces történeteket mesél, szép szavakkal illeti őket és engem is, és mindannyiunkat megvendégel édességgel. E szavak után a lányka felsóhajtott, majd folytatta: – Olyan, mintha örökké csak édességen élnék. Soha nem szidott le semmiért. Mindig szépen viselkedik velem. Egyszer még babát is kaptam tőle – igaz, a baba kicsit beteg, az egyik lába nyomorék, az egyik szeme kancsal. Anyutól sosem kaptam beteg babát. A kislány leugrott a padról, egy lábon ugrálva mondta: – Most mennem kell, mert Iza néni mondta, hogy ma is jönnek a nénik, előtte pedig szépen fel kell öltöznöm. Azután majd kapok finom süteményt is. Viszlát! A lányka elrohant a dolgát intézni, én pedig sokáig gondolkodtam, és minden gondolatom a „jó” Iza nénin járt. Vajon minek köszönhető ez a jóindulat? Miért fontos neki, hogy mindenki nemesnek tartsa? Lehet közömbösen nézni egy kislányt, aki a földön alszik és elhunyt anyja ruháival takarózik…?

Miután elbeszélgettem az örökbefogadott kislánnyal, rájöttem, hogy sok minden még távolról sem egyértelmű.

Mellettem, egy parkban, egy öt éves kislány ült a padon. Hintáztatta a lábait, miközben mesélt nekem az életéről:

Nem emlékszem az apukámra, mert ő elhagyott engem és anyát, amikor még nagyon kicsi voltam. Anyukám pedig egy éve meghalt. A felnőttek akkor mondták el nekem, hogy meghalt.

A kislány rám nézett, majd folytatta a történetet:
A temetés után anyu húga, Iza néni, hozzánk költözött. Azt mondták, hogy nagyon jólelkű volt tőle, hogy nem adott be az otthonba. Megmagyarázták nekem, hogy mostantól Iza néni a gyámom, vele fogok élni.

Elhallgatott, a cipőjére pillantott, aztán újra szólt:
Miután odaköltöztem, Iza néni elkezdte rendbe tenni a házat: anyu minden holmiját egy sarokba rakta, és ki akarta dobni. Sírni kezdtem, kértem, hogy ne tegye, végül megengedte, hogy megtartsam őket. Most abban a sarokban alszom. Este ráfekszem anyu ruháira, ott valahogy mindig melegem van, olyan, mintha még mindig mellettem lenne.

Minden reggel kapok reggelit Iza nénitől. Nem főz valami jól, anyukám sokkal finomabban főzött, de mindig megkér arra, hogy mindent egyek meg. Nem akarom megbántani, úgyhogy mindent megeszem. Tudom, hogy erőfeszítést tett, amikor főzött. Nem az ő hibája, hogy nem tud úgy főzni, mint anya. Aztán elküld sétálni a Tisza-partra, és csak akkor mehetek haza, ha kezd esteledni. Iza néni nagyon-nagyon kedves!

Szeret dicsekedni az ismerős nénikkel rólam. Nem igazán ismerem őket, de gyakran jönnek vendégségbe. Iza néni velük ül, teáznak, mesél mókás történeteket, szép dolgokat mond rólam, kényeztet minket sütivel meg édességgel.

A kislány nagyot sóhajtott, majd folytatta:

Nem tudok mindig csak édességet enni. Iza néni még sosem veszekedett velem. Kedves velem, egyszer még egy babát is ajándékozott nekem. Persze, a baba már régi, az egyik lába kicsit sántít, és az egyik szeme sokszor furcsán néz. Anyukám sosem adott beteg babát.

Felugrott a padról, és elkezdett egy lábon ugrálni:

Menni kell, mert Iza néni mondta, hogy ma jönnek a nénik, és előtte szépen kell felöltöznöm. Azt ígérte, ha kész vagyok, kapok finom túrós rétest uzsonnára. Viszlát!

Felkapta a kabátját, és elsietett a dolgára. Sokáig ültem némán, és minden gondolatom visszatért a jó Iza nénihez. Vajon miért van szüksége rá, hogy mindenki hősnek és önzetlennek lássa? Lehet-e közömbösen nézni egy gyereket, aki a földön, a megboldogult édesanyja ruháiba burkolózva alszik, miközben mindenki nagylelkűségről és gondoskodásról beszél?