Igazságtalanság – Anya – kérdezte újra Alina –, miért nem jött meg az egész millió? Csak háromszázharmincezer… Miféle összeg ez? Hallatszott, hogy anyánál megy a hajszárító. Kikapcsolta, aztán így felelt: – Igen, ennyi jár – Vera, az anyja, gyorsan “rendezte” más millióját – Háromszázharminc. Pedig Alinának jóval több járt volna. – Háromszázharminc? Anya, hol a maradék hatszázhetven? Milliót vártam. Az apám pénze volt, neked kellett volna átutalni az egész összeget, amikor eladtad a lakást. – Jaj, Alinka, ne játsszuk a könyvelőt – felelte –, hiszen mindent becsülettel intéztem. – Miféle “becsület” ez? – nyikorgott alattam a parketta, mintha ő is tiltakozott volna. – Meghatalmazást adtam neked az apám után rám maradt lakás eladására. Megkértelek, utald át a pénzt. Hol van? Hova lett? Alina érezte, hogy túl korán nyugodott meg. – Átutaltam! – ismét megszólalt a hajszárító – De úgy tettem, mint egy rendes anya: a pénzt háromfelé osztottam, minden gyereknek ugyanannyit. A te törvényes harmadod nálad van. Pedig a törvényes egésznek nála kellett volna lennie. – Az apám örökségét elosztottad köztünk hármunk között? Köztem és a féltestvéreim között? – Alina féltestvéreire célzott – Anya, ez csak az én pénzem! Az én apám után maradt! Mi apámmal nem vagytok közös családtagok, hátha meglepetésként ér ez az információ. – Mi köze hozzá, kinek az apja? – anyja immár a haját igazgatta – A pénz közös. Ők is a testvéreid. Én vagyok az anyád: nézzem tétlenül, ahogy egyedül gazdálkodsz ekkora összeg felett, és a bátyáid majd csak irigykednek? Ez nem lenne rendben! Én kiegyenlítettem az esélyeket. Mindenki ugyanannyit kapott. Bárcsak visszafordíthatná az időt, mikor meghatalmazást adott volna! – Ugyanannyit? Elosztottad a milliómat három részre! Háromszázharmincháromezer! És a lakás ennél is többet ért. – Igen, valamivel több volt az egész minden adó és egyéb levonás után – vágta rá Véra –, kerekítettem. A többit magamnak tartottam a fáradozásért. Te foglalkoztál volna ezzel az adminisztrációval? Nem! Én mindent elintéztem, amíg te dolgoztál. – De elfáradtál! – Ne beszélj így velem! – csattant az anyja – Az apád, persze, a te apád volt, de én vagyok az anyád, és én döntök. Már felnőtt vagy, ráadásul te vagy a legidősebb, kevesebbre van szükséged, mint nekik. Megosztottam. A fiúknak nemsokára családot kell alapítani. Te lány vagy, tőled nem vár senki ilyesmit. – Nekem nem kell család? Vagy épp éhezhetek, mert lány vagyok és tőlem nem várnak semmit? – ironizált Alina – Kérlek, utald át a maradékot. Azonnal. – Nem. Röviden. Pont. Anya tudta, hogy Alina nem tesz semmit. Perelni a saját anyádat pénzért? Ilyet senki nem nézne jó szemmel, sőt megvetnék. Meg hát anya csak anya, valamennyire tartják a kapcsolatot. Pár hét múlva, mire Alina lecsillapodott és átlátta anyagi helyzetét, látta a képeket a közösségi médiában. Vani az új, kék Polo mellett pózolt. Dimi képet rakott ki: – Az új csodajárgányom! A fiúk vettek maguknak egy-egy olcsó autót. Hát jó. Alina a maga 330 ezrét félretette, és úgy döntött, vár. A türelem, ahogy a nagymamája mondta, aranyat ér. Eltelt több mint egy év. Alina dolgozott, takarékoskodott, tervezett. Elengedte a dolgot, de nem felejtette el. Anya úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna: csacsogott a telefonban, mesélt mindenfélét. Ám egy nap az anyja hangjában valami olyan mélység csengett, amitől Alina hátán végigfutott a hideg. Alina azonnal feszült lett. – Mi történt, anya? – A nagymama… – Véra elakadt – a Vaniék és Dimiék nagymamája… ma reggel meghalt. Alina furcsa, már-már filmszerű távolságot érzett. Ez a nagymama nem volt az ő nagymamája, soha nem játszott szerepet az életében. Számára csak “anyám anyósa” vagy a “fiúk nagymamája” volt. Emberileg persze sajnálta. – Részvétem. – A temetés, a papírok, sok a tennivaló. Egyedül vagyok, a fiúk nem tudják ilyenkor mi a teendő. Jönnél? Segítenél? Alina nem tudott csak úgy elmenni a munkahelyéről. – Anya, dolgozom. Nem tudok eljönni egy olyan ember temetésére, akit alig háromszor láttam életemben – felelte. Sosem vitték magukkal ehhez a nagymamához vendégségbe. – Kérlek! Nagyon fontos lenne. – Nem tudok menni, de pénzzel segítek. Mennyire van szükség? Megírod, átküldöm. Anyja először húzódozott, de aztán rájött, jól jön neki a pénz. – Hát persze, nem ugyanaz… de jó. Húszezret hozzáadnál? – Meglesz. Sőt – szólt Alina, érezve, eljött az ő pillanata – külön küldök még egy kis összeget, hogy a mindennapi gondokkal se legyen bajod. Tekintsd e gesztust a… tisztelet jele irántuk. – Köszönöm, Alinka. Mindig számíthatok rád. Alina letette a telefont, undorító elégedettséggel. Megvette magának a kifogást: nem ment, de segített. Most senki sem róhatja fel neki. Eltelt fél év. A temetés már a múlté. Dimi és Vani, úgy tűnik, újabb “játékokra” költ egyszer: talán motorra, talán telefonra. Egy csendes kedden Alina úgy érezte, eljött az ideje. Felhívta az anyját, amikor ebédelt az irodai menzán, épp egy értekezlet előtt. – Szia, anya! Hogy vagy? – Alinka! Minden rendben. Dimi jobb munkát talált. Vani is jól van, megismert egy lányt. – Örülök nekik – mondta Alina – De lenne egy kérdésem… – Miféle kérdés? – anya már gyanút fogott. – Jól gondolom, hogy a nagymama halála óta eltelt fél év? Mindenki megkapta, ami jár? Most még nehezebb volt a beszélgetés, mint a háromszázharmincezres kérdésnél. – Mire akarsz célozni, Alina? Persze, hogy mindenki megkapta. – Nos, hol az én részem abból az örökségből? – Miféle örökség? – anya színlelt meglepetést, Alina pedig rögtön érezte a hazugságot. – A nagymama hagyatékából. – De nem is a te nagymamád volt! – És mi a különbség? – kanyarította vissza anyját saját logikájához Alina – Azt mondtad, nem szabad egy gyereket sem kihagyni. Az én milliómat szépen “igazságosan” háromfelé osztottad. Mint mondtad, így igazságos. – Ez nem ugyanaz! – Véra ellentámadásba ment át – Ez teljesen más! – Miben más? Szerinted ha örökség van, az minden gyereké, te döntesz, mert te vagy az anya, mindenkit támogatni kell! – Ne hasonlítsd a kettőt… – Ejha! – Szarkasztikus nevetéssel válaszolt Alina – Milyen kényelmes! Mikor az én milliómat kellett osztani, örökség mindenkinek, mind testvérek vagyunk, váljunk egyenlővé! De most, amikor a nagymama lakásáról van szó, hirtelen minden csak a “vér szerinti” vonal mentén jár? – Ne akadj le a szavakon! – sértődött anya – Most azt akarod, hogy elmondd a fiúknak, hogy te is örökölnél az én anyósom után? – Csak azt szeretném, hogy az én bizalmamat ne használd ki indokként, hogy elvedd a pénzem harmadát “testvéri igazságosság” ürügyén! – mondta higgadtan Alina – Most alkalmazom ezt a logikát saját javomra. Amúgy segítettél nekik eladni a lakást? – A pénz már elment. – Mire? Autókra? Felújításra? Mert én is akarom. Hol a pénzem, anya? Azt mondtad, nekem kevesebb is elég, mert lány vagyok. Azzal nem értek egyet. Anyja láthatóan próbálta kidolgozni, miből mászhat most ki ebből a csapdából, amit egy évvel ezelőtt magának állított. Mindig is így ment ez: a két fiú az “apa” gyerekei, nekik minden járt, a nagymama Alinát sosem fogadta be; anya ezt sosem tette szóvá. – Alina, milyen ember vagy te? Miért kellenek neked ezek a pénzek? Úgyis dolgozol. Fiatal vagy, egészséges. A fiúknak meg hamarosan lakást kell venni. Ők férfiak! Nekik nehezebb! – Tehát az a véleményed, hogy apám öröksége közös, mert testvérek vagyunk. De a nagymama öröksége kizárólag a fiúké, mert ők fiúk, én meg lány, akitől sokat nem várnak? – Ne feleselj! – szólt anya – Honnan ez a kapzsiság belőled? Anya sose ismeri el, hogy hibázott. Alina pedig “fillérbaszó”, mert igazságot szeretne. – Talán nem tudod, de a meghatalmazásom alapján köteles voltál nekem átutalni a lakás teljes árát. Az elévülés még nem járt le. Nem fenyegetlek, de… – Alina! Fenyegetsz? – anya ijedten suttogott. – Nem, anya. Csak hogy még mindig jogom van követelni a pénzem. Gondold át. Alinának hónap múlva az összes járó összeget elutalták, majd demonstratívan letiltotta az anyja. — Igazságtalanság: Egy magyar lány története az örökségről, ami csak papíron volt az övé, és arról, hogyan harcolt az igazáért, amikor az anyja és féltestvérei szerint “egy lánynak ennyi is elég”

Igazságtalanság

Anya, kérdezte Zsuzsanna, miért érkezett hozzám csak háromszázharmincezer forint? Hol van a többi? Én majdnem egymillióra számítottam Miféle összeg ez?

A fürdőszobából beszűrődött a hajszárító zaja, aztán édesanyja, Vera, lekapcsolta és válaszolt:

Igen, Zsuzsikám, pont annyi. Háromszázharmincezer.

Pedig Zsuzsannának ennél jóval több járt volna.

Háromszázharminc? Anya, hol a maradék hatszázhetvenezer? Milliót vártam! Ezek apám után maradtak rám, csak el kellett utalnod őket, miután eladtad a lakást.

Jaj, Zsuzsa, ne kezdd már megint ezzel a számolgatással, sóhajtott fel Vera. Mindent teljesen tisztességesen intéztem.

Miféle tisztességesen? Zsuzsa hangja felháborodott volt, miközben a parketta is recsegett a lábai alatt, mintha azt is bosszantotta volna a helyzet. Meghatalmazást adtam neked, hogy apám után, aki rám hagyta azt a lakást, eladd és elküldjed nekem a vételárat. Hol vannak a pénzem, anya?

Zsuzsa megérezte, hogy hiba volt megbízni.

Átutaltam neked, ahogy kérted, folytatta Vera, miközben újra elindította a hajszárítót. De én anyaként cselekedtem. A pénzt mindhárom gyerekre szétosztottam. Egyformán. Ez neked jár.

Neki az egész járt volna.

Háromfelé osztottad apám után maradt örökségem?! Az enyémet és a féltestvéreimét?! Zsuzsa a két fiúra, Lászlóra és Gáborra gondolt. Anya, azok az én pénzeim! Nekünk még az apáink is különböznek, ha ez meglepetést okozna neked.

Mit számít, ki az apátok? Vera most már a haját rendezte a tükör előtt. A pénz közös, ők a testvéreid. Nekem ez így igazságos: mindenki ugyanannyit kap. Nem ülhettem tétlenül, miközben csak te gazdagszol meg, a fiúk meg végignézik ezt? Helyénvaló volt. Egyformán osztottam.

Ha visszamehetnék ahhoz a naphoz, amikor meghatalmazást adott, jól fejbe kólinthatta volna magát a naivságáért

Egyformán? Az én egymilliómat három részre osztottad! Háromszázharmincezer! És a lakás valójában többet is ért.

Igaz, valamivel több lett, kicsivel több mint egymillió, a költségek levonása után, mondta könnyedén Vera. Lekerekítettem. A maradékot megtartottam a fáradozásért. Te biztos nem vállaltad volna ezt a sok papírmunkát! Én addig mindennel elintéztem, amíg te dolgoztál.

Biztos nagyon elfáradtál?

Ezt ne merd mondani! rámordult az anyja. Az apád a te apád volt, de én vagyok az anyád, ezért én döntök. Te már felnőtt lány vagy, neked már kevesebb kell, mint nekik. A fiúk mostanság családot fognak alapítani, szükségük lesz rá. Neked, lánynak, kevesebb is elég.

Nekem nem kell családot alapítanom? Vagy nekem csak vegetálni kell, mivel lány vagyok, és kevesebbet kívánnak tőlem? vágott vissza Zsuzsa, Küldd át a maradékot, anya. Most rögtön.

Nem.

Egyetlen szó. Érted, hogy nincs tovább.

Zsuzsa tudta, hogy ebből nem lesz per. Ki perelné be a saját anyját pénz miatt? Ezt senki nem nézné jó szemmel, legfeljebb csak elítélnék. Anyja mégiscsak az anyja. Valamennyire tartották a kapcsolatot.

Pár héttel később, amikor már túllépett a dühén és rendbe szedte a pénzügyeit, Zsuzsa a közösségi oldalon nézte a képeket: László egy új kék autóval pózolt. Gábor fotót tett fel, rajta: Új szerzemény!

A fiúk vettek maguknak egy-egy olcsó autót. Zsuzsa csak gondolta a magáét. Félretette a maga háromszázharmincezer forintját, és kivárásra játszott. Ahogy nagyanyja mondta volt, a türelem aranyat ér.

Eltelt jóval több mint egy év. Zsuzsa dolgozott, spórolt, tervezgetett. Az esetet elengedte, de nem felejtette el. Anya úgy tett, mintha mi sem történt volna: hívogatta, csevegett, mesélt.

Aztán egy nap Vera egészen különös, feszültebb hangon szólalt meg telefonban.

Zsuzsa azonnal megérezte, hogy valami nem stimmel.

Mi történt, anya?

Meghalt Vera megtorpant, Meghalt Laci és Gabi nagymamája ma reggel.

Valami furcsa távolság kerítette hatalmába Zsuzsát. Az a nagymama, aki soha nem volt a részese az ő életének. Neki csak anya anyósa vagy a fiúk nagymamája volt. De emberileg persze, szomorú dolog.

Részvétem, fogalmazott udvariasan.

Intézni kéne a temetést, a papírmunkát, minden rám hárul, nekem meg alig van erőm. A fiúk hát, ők nem igazán tudják, mit kell ilyenkor tenni. Eljönnél? Segítenél?

Nem rosszindulatból, de Zsuzsa nem tudott menni, hisz annyi sok munka volt.

Anya, dolgozom. Egyszerűen nem tudok szabadságot kivenni, főleg egy olyan hölgy temetésére, akit összesen vagy háromszor láttam életemben, felelte őszintén Zsuzsa.

Őt soha nem vitték ahhoz a nagymamához vendégségbe.

Jaj, kérlek! kérlelte Vera, Nagyon nagy szükségem lenne rá.

Nem tudok menni, de pénzzel segítek. Mondd az összeget, átutalom rögtön!

Anya mintha visszautasította volna, de láthatóan elszámolta magát a pénz csak jól jött.

Hát, ha nagyon muszáj Húszezer? Talán annyi elég lesz.

Rendben. Sőt, küldök neked külön is egy kis összeget, hogy ne kelljen aggódnod a hétköznapi kiadások miatt. Tekintsd ezt a hozzájárulásomnak a nagymama emlékére.

Köszönöm, Zsuzsikám. Mindig lehet rád számítani.

Zsuzsa letette a telefont, fura elégedettséggel. Megvette magának a békét: nem ment el, de segített. Így senki nem vádolhatja.

Fél év telt el. A temetés régen lezárult. Gábor és László időközben újabb játékszereket vettek, talán motort, talán egy modernebb telefont nem is érdekelte már.

Egy csendes kedden Zsuzsa úgy érezte, eljött az idő. Felhívta anyját, miközben a munkahelye menzáján készült egy újabb értekezletre.

Szia, anya! Hogy vagy?

Zsuzsikám, minden rendben. Gábor talált egy jó állást, jobb, mint az előző. Laci is jól van, most ismerkedik valakivel.

Örülök nekik, mondta Zsuzsa, De anya, lenne egy kérdésem

Miféle kérdés? érezte, hogy Vera rögtön megfeszül.

Ha jól sejtem, a nagymama halála óta már eltelt a fél év. Gondolom, minden rendeződött.

Ez a beszélgetés feszültebb volt, mint az a régi, amikor a háromszázharmincezerről kérdezett.

Zsuzsa, mire akarsz kilyukadni? Természetesen igen.

Nos, hol van az én részem az örökségből?

Milyen örökségből? tette a tudatlant Vera, de Zsuzsa felismerte a hangjában azt a tipikus anyai mellébeszélést.

A nagymamától.

De hát ő nem a te nagymamád volt.

És? húzta meg a határt Zsuzsa Emlékezz vissza, mit mondtál: minden gyereknek jár, hogy ne érezze magát elhanyagolva. Az én apám után maradt pénzt szétosztottad hármunk között, mondván: ugyanaz az anyánk. Most is ugyanaz az anyánk, igaz?

Ez más, Zsuzsa! kezdődött az ellenoffenzíva, Ez egész más helyzet!

Miért más? Akkor is azt mondtad, hogy az örökség mindannyiunké, és neked kell igazságosan dönteni! Most hirtelen minden leszármazási ág szerint külön?

Ez nem ugyanaz

Nahát, milyen érdekes! csípte meg Zsuzsa, Nekem szétosztottad a saját apám örökségét a testvéreim között. Most, amikor az ő nagymamájukról van szó, az már csak az övék, mert férfiak, igaz?

Ne kötekedj! fújt rá Vera Most mi lesz, bejelented, hogy te is örökölni szeretnél az anyósomtól? Mit mondjak a fiúknak?

Csak ugyanazt, amit nekem mondtál: minden közös, minden egyenlően. Az én bizalmammal is visszaéltél, elvettél egyharmadot az örökségemből, mert ez így volt igazságos. Most csak ugyanazt kérem vissza.

A pénz már elment.

Mire költötték? Autóra? Felújításra? Akkor én is igényt tartok rá. Hol a pénzem, anya? Nekem is szükségem van a jövőmre, családra, nem csak ők vannak a világon.

Anya hallgatott; biztosan azon gondolkodott, hogy másszon ki abból a logikai csapdából, amibe magát terelte. Mindig is így ment náluk: a fiúk voltak a fontosak, nekik járt a krém, Zsuzsa csak a peremre szorult lány maradt, akit a nagymama sem fogadott el. Anyja pedig sosem állt ki mellette.

Mondd csak, milyen ember vagy te, Zsuzsa? szólt végül Vera, amikor minden érvet kimerített, Minek neked ennyi pénz? Dolgozol, fiatal vagy, egészséges. Tőled kevesebbet vár az élet. De a fiúknak már lakás kell. Férfiak ők, nehezebb nekik!

Tehát apám után az örökség közös, mert közös az anyánk; a fiúk nagymamája után viszont már csak az övék, mert ők fiúk, én meg lány, akitől nem várnak sokat?

Ne légy hálátlan! fortyant fel Vera, Miért vagy ilyen pénzéhes?

Anyja sosem fogja beismerni, hogy nincs igaza. És Zsuzsa csak azért aprólékos, mert szóvá merte tenni az igazságtalanságot.

Azért, anya, ezt jó ha tudod: a meghatalmazásom alapján kötelességed lett volna az egész összeget átutalni nekem. És ez törvény szerint sem évült még el. Nem akarok semmit sem sugallni, de

Zsuzsa! Te most fenyegetni akarsz? suttogta megdöbbenve Vera.

Nem, csak azt mondom, hogy még mindig követelhetem a pénzem. Gondold végig.

Egy hónappal később Zsuzsa megkapta a jussát. Anyja pedig feltűnően lezárta vele minden kapcsolatot.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

7 + 11 =

Igazságtalanság – Anya – kérdezte újra Alina –, miért nem jött meg az egész millió? Csak háromszázharmincezer… Miféle összeg ez? Hallatszott, hogy anyánál megy a hajszárító. Kikapcsolta, aztán így felelt: – Igen, ennyi jár – Vera, az anyja, gyorsan “rendezte” más millióját – Háromszázharminc. Pedig Alinának jóval több járt volna. – Háromszázharminc? Anya, hol a maradék hatszázhetven? Milliót vártam. Az apám pénze volt, neked kellett volna átutalni az egész összeget, amikor eladtad a lakást. – Jaj, Alinka, ne játsszuk a könyvelőt – felelte –, hiszen mindent becsülettel intéztem. – Miféle “becsület” ez? – nyikorgott alattam a parketta, mintha ő is tiltakozott volna. – Meghatalmazást adtam neked az apám után rám maradt lakás eladására. Megkértelek, utald át a pénzt. Hol van? Hova lett? Alina érezte, hogy túl korán nyugodott meg. – Átutaltam! – ismét megszólalt a hajszárító – De úgy tettem, mint egy rendes anya: a pénzt háromfelé osztottam, minden gyereknek ugyanannyit. A te törvényes harmadod nálad van. Pedig a törvényes egésznek nála kellett volna lennie. – Az apám örökségét elosztottad köztünk hármunk között? Köztem és a féltestvéreim között? – Alina féltestvéreire célzott – Anya, ez csak az én pénzem! Az én apám után maradt! Mi apámmal nem vagytok közös családtagok, hátha meglepetésként ér ez az információ. – Mi köze hozzá, kinek az apja? – anyja immár a haját igazgatta – A pénz közös. Ők is a testvéreid. Én vagyok az anyád: nézzem tétlenül, ahogy egyedül gazdálkodsz ekkora összeg felett, és a bátyáid majd csak irigykednek? Ez nem lenne rendben! Én kiegyenlítettem az esélyeket. Mindenki ugyanannyit kapott. Bárcsak visszafordíthatná az időt, mikor meghatalmazást adott volna! – Ugyanannyit? Elosztottad a milliómat három részre! Háromszázharmincháromezer! És a lakás ennél is többet ért. – Igen, valamivel több volt az egész minden adó és egyéb levonás után – vágta rá Véra –, kerekítettem. A többit magamnak tartottam a fáradozásért. Te foglalkoztál volna ezzel az adminisztrációval? Nem! Én mindent elintéztem, amíg te dolgoztál. – De elfáradtál! – Ne beszélj így velem! – csattant az anyja – Az apád, persze, a te apád volt, de én vagyok az anyád, és én döntök. Már felnőtt vagy, ráadásul te vagy a legidősebb, kevesebbre van szükséged, mint nekik. Megosztottam. A fiúknak nemsokára családot kell alapítani. Te lány vagy, tőled nem vár senki ilyesmit. – Nekem nem kell család? Vagy épp éhezhetek, mert lány vagyok és tőlem nem várnak semmit? – ironizált Alina – Kérlek, utald át a maradékot. Azonnal. – Nem. Röviden. Pont. Anya tudta, hogy Alina nem tesz semmit. Perelni a saját anyádat pénzért? Ilyet senki nem nézne jó szemmel, sőt megvetnék. Meg hát anya csak anya, valamennyire tartják a kapcsolatot. Pár hét múlva, mire Alina lecsillapodott és átlátta anyagi helyzetét, látta a képeket a közösségi médiában. Vani az új, kék Polo mellett pózolt. Dimi képet rakott ki: – Az új csodajárgányom! A fiúk vettek maguknak egy-egy olcsó autót. Hát jó. Alina a maga 330 ezrét félretette, és úgy döntött, vár. A türelem, ahogy a nagymamája mondta, aranyat ér. Eltelt több mint egy év. Alina dolgozott, takarékoskodott, tervezett. Elengedte a dolgot, de nem felejtette el. Anya úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna: csacsogott a telefonban, mesélt mindenfélét. Ám egy nap az anyja hangjában valami olyan mélység csengett, amitől Alina hátán végigfutott a hideg. Alina azonnal feszült lett. – Mi történt, anya? – A nagymama… – Véra elakadt – a Vaniék és Dimiék nagymamája… ma reggel meghalt. Alina furcsa, már-már filmszerű távolságot érzett. Ez a nagymama nem volt az ő nagymamája, soha nem játszott szerepet az életében. Számára csak “anyám anyósa” vagy a “fiúk nagymamája” volt. Emberileg persze sajnálta. – Részvétem. – A temetés, a papírok, sok a tennivaló. Egyedül vagyok, a fiúk nem tudják ilyenkor mi a teendő. Jönnél? Segítenél? Alina nem tudott csak úgy elmenni a munkahelyéről. – Anya, dolgozom. Nem tudok eljönni egy olyan ember temetésére, akit alig háromszor láttam életemben – felelte. Sosem vitték magukkal ehhez a nagymamához vendégségbe. – Kérlek! Nagyon fontos lenne. – Nem tudok menni, de pénzzel segítek. Mennyire van szükség? Megírod, átküldöm. Anyja először húzódozott, de aztán rájött, jól jön neki a pénz. – Hát persze, nem ugyanaz… de jó. Húszezret hozzáadnál? – Meglesz. Sőt – szólt Alina, érezve, eljött az ő pillanata – külön küldök még egy kis összeget, hogy a mindennapi gondokkal se legyen bajod. Tekintsd e gesztust a… tisztelet jele irántuk. – Köszönöm, Alinka. Mindig számíthatok rád. Alina letette a telefont, undorító elégedettséggel. Megvette magának a kifogást: nem ment, de segített. Most senki sem róhatja fel neki. Eltelt fél év. A temetés már a múlté. Dimi és Vani, úgy tűnik, újabb “játékokra” költ egyszer: talán motorra, talán telefonra. Egy csendes kedden Alina úgy érezte, eljött az ideje. Felhívta az anyját, amikor ebédelt az irodai menzán, épp egy értekezlet előtt. – Szia, anya! Hogy vagy? – Alinka! Minden rendben. Dimi jobb munkát talált. Vani is jól van, megismert egy lányt. – Örülök nekik – mondta Alina – De lenne egy kérdésem… – Miféle kérdés? – anya már gyanút fogott. – Jól gondolom, hogy a nagymama halála óta eltelt fél év? Mindenki megkapta, ami jár? Most még nehezebb volt a beszélgetés, mint a háromszázharmincezres kérdésnél. – Mire akarsz célozni, Alina? Persze, hogy mindenki megkapta. – Nos, hol az én részem abból az örökségből? – Miféle örökség? – anya színlelt meglepetést, Alina pedig rögtön érezte a hazugságot. – A nagymama hagyatékából. – De nem is a te nagymamád volt! – És mi a különbség? – kanyarította vissza anyját saját logikájához Alina – Azt mondtad, nem szabad egy gyereket sem kihagyni. Az én milliómat szépen “igazságosan” háromfelé osztottad. Mint mondtad, így igazságos. – Ez nem ugyanaz! – Véra ellentámadásba ment át – Ez teljesen más! – Miben más? Szerinted ha örökség van, az minden gyereké, te döntesz, mert te vagy az anya, mindenkit támogatni kell! – Ne hasonlítsd a kettőt… – Ejha! – Szarkasztikus nevetéssel válaszolt Alina – Milyen kényelmes! Mikor az én milliómat kellett osztani, örökség mindenkinek, mind testvérek vagyunk, váljunk egyenlővé! De most, amikor a nagymama lakásáról van szó, hirtelen minden csak a “vér szerinti” vonal mentén jár? – Ne akadj le a szavakon! – sértődött anya – Most azt akarod, hogy elmondd a fiúknak, hogy te is örökölnél az én anyósom után? – Csak azt szeretném, hogy az én bizalmamat ne használd ki indokként, hogy elvedd a pénzem harmadát “testvéri igazságosság” ürügyén! – mondta higgadtan Alina – Most alkalmazom ezt a logikát saját javomra. Amúgy segítettél nekik eladni a lakást? – A pénz már elment. – Mire? Autókra? Felújításra? Mert én is akarom. Hol a pénzem, anya? Azt mondtad, nekem kevesebb is elég, mert lány vagyok. Azzal nem értek egyet. Anyja láthatóan próbálta kidolgozni, miből mászhat most ki ebből a csapdából, amit egy évvel ezelőtt magának állított. Mindig is így ment ez: a két fiú az “apa” gyerekei, nekik minden járt, a nagymama Alinát sosem fogadta be; anya ezt sosem tette szóvá. – Alina, milyen ember vagy te? Miért kellenek neked ezek a pénzek? Úgyis dolgozol. Fiatal vagy, egészséges. A fiúknak meg hamarosan lakást kell venni. Ők férfiak! Nekik nehezebb! – Tehát az a véleményed, hogy apám öröksége közös, mert testvérek vagyunk. De a nagymama öröksége kizárólag a fiúké, mert ők fiúk, én meg lány, akitől sokat nem várnak? – Ne feleselj! – szólt anya – Honnan ez a kapzsiság belőled? Anya sose ismeri el, hogy hibázott. Alina pedig “fillérbaszó”, mert igazságot szeretne. – Talán nem tudod, de a meghatalmazásom alapján köteles voltál nekem átutalni a lakás teljes árát. Az elévülés még nem járt le. Nem fenyegetlek, de… – Alina! Fenyegetsz? – anya ijedten suttogott. – Nem, anya. Csak hogy még mindig jogom van követelni a pénzem. Gondold át. Alinának hónap múlva az összes járó összeget elutalták, majd demonstratívan letiltotta az anyja. — Igazságtalanság: Egy magyar lány története az örökségről, ami csak papíron volt az övé, és arról, hogyan harcolt az igazáért, amikor az anyja és féltestvérei szerint “egy lánynak ennyi is elég”
Valeria spăla vasele în bucătărie când a intrat Ivan. Înainte de asta, el a stins lumina. — E destul de lumină, nu-i cazul să risipim curentul, mormăi el morocănos. — Voiam să pun o mașină de spălat, zise Valeria. — O pui noaptea, când electricitatea e mai ieftină, răspunse sec Ivan. Și să nu mai dai drumul la apă așa tare, consumi prea multă, Valeria. Foarte multă. Nu vezi că așa arunci banii pe apa sâmbetei? Ivan a redus jetul de apă. Valeria l-a privit cu tristețe, apoi a oprit apa, și-a șters mâinile și s-a așezat la masă. — Ivan, te-ai privit vreodată din afară? întrebă ea. — Eu mă privesc din afară în fiecare zi, răspunse Ivan cu nervi. — Și ce părere ai despre tine? — Ca om? — Ca soț și ca tată. — Un soț ca oricare altul, răspunse Ivan. Un tată obișnuit. Nici mai bun, nici mai rău. Ca toți. De ce mă bateți la cap? — Chiar vrei să spui că toți soții și tații sunt ca tine? întrebă Valeria. — Ce urmărești? Vrei ceartă? Valeria știa că nu mai are cale de întoarcere. Trebuia să ducă discuția până când Ivan va înțelege că viața lângă el e o corvoadă. — Știi de ce nu m-ai părăsit încă, Ivan? întrebă ea. — Și de ce aș face-o? întrebă Ivan zâmbind cu subînțeles. — Pentru că nu mă iubești, răspunse Valeria. Nici pe mine, nici pe copii. Ivan voia să riposteze, dar Valeria continuă: — Și nu încerca să mă contrazici. Tu nu iubești pe nimeni. Și nu o să discutăm asta, să nu pierdem vremea. Eu vreau să-ți spun altceva: de ce nu ne-ai părăsit până acum. — No, și de ce? — Din zgârcenie, Ivan. Dintr-o zgârcenie nemaivăzută. Pentru tine despărțirea ar fi o pierdere financiară imensă. Câți ani avem împreună? Cincisprezece? Ce-am realizat în toți acești ani, în afară de faptul că ne-am căsătorit și am avut copii? Care-s realizările noastre? — Avem toată viața înainte, zise Ivan. — Nu toată, Ivan, spuse Valeria. Asta e problema. Ce-a mai rămas. În tot timpul ăsta, o singură dată nu am mers la mare. Nici măcar în Moldova, să nu mai zic de străinătate. Vacanțele mereu le-am petrecut în Chișinău. Nici la ciuperci n-am fost. Știi de ce? Pentru că e prea scump. — Pentru că strângem bani pentru viitor, spuse Ivan. — Noi sau tu? Tot tu o faci pentru noi? — Pentru voi, evident. — Pentru mine și copii? Cincisprezece ani ai pus deoparte bani pentru noi? Serios? Dă-mi și mie niște bani să-mi iau niște haine noi. Că port aceleași lucruri de când m-am măritat și ce mi-a dat cumnata ta. Și copiii poartă tot ce rămâne de la verii mai mari. Și, cel mai important, o să-mi iau chirie, că m-am săturat să trăiesc în apartamentul mamei tale. — Mama ne-a dat două camere, n-ai de ce să te plângi. Și de ce să dai bani pe haine când copiii fratelui meu au crescut și hainele lor sunt bune pentru ai noștri. — Dar eu? Mie de la cine mi se potrivesc hainele? De la nevasta fratelui tău? — Pentru cine să te aranjezi? Ești mamă, ai 35 de ani! Gata cu mofturile. — Și la ce să mă gândesc? — La sensul vieții. Există lucruri mai importante decât hainele sau apartamentele. — Adică? — Dezvoltarea spirituală contează. Să te ridici deasupra banalităților materiale. — Înțeleg, așa că ții banii pe cont și nouă nu ne dai nimic. Pentru fericirea noastră viitoare. Ca să ne dezvoltăm spiritual. Am dreptate? — Vouă nu pot să vă dau, că ați cheltui totul imediat. Și atunci ce-am face dacă vine vreo nenorocire? — Bună întrebare, Ivan! Dar când vom începe, propriu-zis… să trăim? Noi deja trăim de parcă s-a întâmplat deja nenorocirea aia! Ivan tăcea, se uita urât la Valeria. — Ești zgârcit și la săpun și la hârtie igienică, la șervețele. Aduci acasă săpun și cremă de la fabrică, ce se dă acolo. — Ban peste ban se adună. Nu merită să dai bani pe prostii. — Spune-mi cât mai trebuie să suport. Zece ani? Cincisprezece? Douăzeci? Până când o să tot aduni ca să ne permitem și noi o viață normală? Acum am 35 de ani. Să mai aștept? Ivan nu răspunse. — Să încerc să ghicesc. La 40? Poate la 50? La 60? O să avem atunci destui bani să trăim ca oamenii și să-mi iau și eu ceva frumos? Ivan nu răspunse. — Ivan, știi la ce mă gândeam chiar acum? Dacă nu apucăm nici 60 de ani? Cu atâta strâns și cu mâncare ieftină și proastă, cât să tot rezistăm? N-ai observat că tot timpul e o atmosferă apăsătoare? Nu prea trăiești mult cu așa stare. — Dacă plecăm de la mama și trăim bine, nu mai putem economisi, zise Ivan. — Nu putem, spuse Valeria. De asta plec. Sunt sătulă să tot strâng bani. Eu nu mai vreau să strâng. Ție îți place, eu nu mai pot. — Și cum o să trăiești? — O să mă descurc. Nu mai rău ca acum. Îmi iau chirie cu copiii, am salariu la fel ca al tău. O să ne ajungă de haine și de mâncare. Și, cel mai important, n-o să mai ascult lecții despre economie la curent, apă și gaze. O să folosesc mașina de spălat ziua și nu noaptea. Și hârtie igienică o să cumpăr cea mai bună. Pe masă am să am șervețele tot timpul. Iar la magazine o să cumpăr tot ce vreau, nu doar când sunt reduceri. — Dar tu n-o să poți strânge nimic! — Ba da, Ivan, o să pot. O să strâng alocațiile tale pentru copii. De fapt, nu… ai dreptate. Nu o să strâng nimic. Dar nu pentru că nu pot. Nu vreau! O să cheltui tot, până la ultimul leu. Chiar și alocațiile tale. O să trăiesc de la leafă la leafă. Iar copiii îi aduc la tine și la mama în weekenduri, o economie pentru mine. În timpul ăsta merg la teatru, la restaurant, la expoziții. Iar vara la mare. Trebuie să văd unde, dar sigur merg. Doar să scap de tine și mă decid. Ivan simți cum totul se dărâmă. S-a îngrozit, nu pentru soție sau copii – ci pentru el. În minte și-a calculat ce-i rămâne după plata pensiei și cât va cheltui Valeria pe vacanțe. Pentru Ivan, ăia erau banii lui. — Și încă ceva, Ivan. Contul ăla la care ai strâns banii, îl împărțim. — Cum adică? — Jumate-jumate. Iar eu îi cheltui pe toți. Cât s-au adunat în 15 ani? Bănuiesc că e o sumă frumușică. O să-i cheltui și pe ăia. N-o să strâng pentru viață, Ivan. O să trăiesc acum. Ivan dădea din buze, nu putea scoate nimic. — Știi care-i visul meu, Ivan? Să nu am niciun leu pe cont la finalul vieții. Atunci o să știu sigur că mi-am trăit viața pe deplin. După două luni, Ivan și Valeria au divorțat.