Tizenöt év kellett, hogy rájöjjek: a házasságom pont olyan volt, mint az újévi fitneszbérlet – eleinte tele jó szándékokkal, utána pedig hónapokig csak üres ígéretekkel. Az egész egy teljesen átlagos kedden kezdődött. Hazaértem a munkából, ő a kanapén heverészett, kezében chips, már harmadszorra néette a zombis sorozatot. – És a vacsora? – kérdezte, le sem véve a szemét a tévéről. Valami átkattant bennem. Mint amikor újratelepíted a számítógépet, visszaáll az alapbeállításokra. – Nem tudom, drágám. És a vacsora? – válaszoltam, miközben letettem a táskámat. Olyan arckifejezést vágott, mintha kínaiul beszéltem volna hozzá. – Hogyhogy nem tudod? Mindig te főzöl. – Tényleg? Érdekes meglátás. Találkozunk később – vacsorázni megyek a barátnőimmel. Az arca igazi költemény volt. Inkább egy haiku. Rövid, de tömör. Aznap este grillezett halat ettem, fehérbort ittam és annyit nevettem, hogy megfájdult a hasam. Tizenegy körül értem haza. Ő pizzát rendelt, a gyerekek ujjongtak. – Anya, miért nem vacsorázunk így gyakrabban? – kérdezte a kisebbik, ketchupos orral. A következő héten még messzebb mentem. Szó szerint. – Pénteken elutazom Görögországba – közöltem reggelinél. Majdnem félrenyelte a kávét. – Görögországba? És a gyerekek? – Veled maradnak. Hiszen te vagy az apjuk, igaz? Bízom benned. – De nekem tárgyalásaim vannak! Fontos dolgaim! Bele a szemébe néztem. – Micsoda egybeesés. Nekem is fontos dolgaim voltak az elmúlt tizenöt évben. Mégis mindig megoldottam. Biztos vagyok benne, hogy te, az a híres “zseni”, amiről folyton beszélsz, szintén boldogulsz majd. Elutaztam. Egy rokonnal mentem, de lényegtelen. Az első napon tizenhét üzenet jött: „Hol a sportcucc?” „Hogy indul a mosógép?” „A tésztát forró vagy hideg vízben kell főzni?” „Reggelire ehetnek müzlit vacsorára a gyerekek?” Egyre válaszoltam: „Google a barátod.” A harmadik nap után már ilyeneket írt: „Ismét csirkefalatot kérnek a gyerekek.” „Mindig ilyen sok házi feladatuk van?” „Miért vannak ennyi szülői értekezlet?” Nem válaszoltam. Lefoglalt a jeges frappé a tengerparton, és az, hogy végre megszakítás nélkül olvashatok. Amikor hazajöttem, a lakás úgy nézett ki, mint egy kisebb katasztrófa után. Zoknik a mennyezeten – mindmáig nem értem, hogy kerültek oda –, a kutya zoknival a fején sétált, a lányom pedig a rúzsommal festette lila színűre a szobáját. Ő összehúzódva feküdt a kanapén, magzatpózban. – Visszajöttél – mondta rekedt hangon. – Hála Istennek. – Milyen volt? – kérdeztem, napbarnítottan, kisimultan. – Nem értem… Te ezt hogy csinálod minden nap? Ez… embertelen. – Majdnem olyan, mint egy teljes állás, igaz? Csend. A zombik a tévében hörögtek. Ő is. – Bocsánat – suttogta végül. – Tényleg bocsánat. Azóta sok minden változott. Megtanult három elfogadható ételt főzni. Na jó, kettőt és felet, mert a spagetti még néha ropog benne. Tudja, hol a mosógép, hogyan mennek a szülői értekezletek, és hogy a „Mi lesz vacsorára?” kérdés nem érvényes, ha nem ő készíti el. Én háromhavonta utazom. Néha egyedül, néha barátnőkkel. Mindig bűntudat nélkül. A múlt héten a szomszédasszony megkérdezte, kidülledt szemmel: – Tényleg otthagyod a gyerekeket a férjeddel, és csak elmész? – Csak úgy – bólogattam. – Ő az apjuk, nem a bébiszitter. – De… mi van, ha valami elromlik? – Akkor majd megtanulja. Ahogy én is megtanultam, amikor mindent rám hagyott, hogy eljárjon a „fontos” megbeszéléseire – amik a kocsmában végződtek. Elgondolkodva hallgatott. Egy hónappal később a reptéren láttam – Olaszországba utazott. Karma néha nem bosszúálló, hanem türelmes tanár: olyan leckéket ad, amiket már rég meg kellett volna tanulnunk. És ha nem tanulod meg magadtól – beírat egy intenzív valóságtanfolyamra. Ma már büszkén dicsekszik a barátainak, hogy tud copfot fonni a lányunknak. Inkább tengerészcsomó, de a szándék a lényeg. Tegnap este megkérdezte: – Mostanában mész valahova? Csak… hogy mentálisan készülhessek rá. – Portugáliát néztem ki a szülinapomra. Lehunyta a szemét. – Hány napig? – Tíz. – Rendben. Most már tudom, hol az elsősegélydoboz. Megpusziltam a homlokát, mint a bátor gyereket, aki oltásra megy. Csak én gondolom úgy, hogy kötelező tantárgy kellene legyen a „Túlélés otthon 101” házasság előtt, vagy ti is közénk tartoztok?

Tizenöt évbe telt, mire rájöttem, hogy a házasságom olyan volt, mint az a fitneszbérlet, amit januárban vesz meg az ember eleinte tele jó szándékkal, aztán év közben végig üresen áll.

Minden egy teljesen hétköznapi kedden kezdődött. Hazaértem a munkából, és ott találtam őt elnyúlva a kanapén, egyik keze egy zacskó ropiban, éppen harmadszor nézte végig ugyanazt a zombis sorozatot.

És a vacsora? kérdezte anélkül, hogy levenné a szemét a tévéről.

Valami átkattant bennem. Mint amikor újratelepíted a számítógépet, és az visszaáll gyári beállításokra.

Nem tudom, drágám. És a vacsora? válaszoltam, miközben letettem a táskámat.

Úgy nézett rám, mintha kínaiul beszéltem volna.

Hogyhogy nem tudod? Hisz mindig te főzöl.

Ó, tényleg? Érdekes észrevétel. Majd még beszélünk erről most elugrom, a barátnőimmel vacsorázom.

Az arca olyan volt, mint egy rövid, velős magyar vers. Talán egy négysoros.

Aznap este grillezett harcsát ettem, száraz fehér bort ittam, és addig nevettem a barátnőimmel, míg már fájt a hasam. Tizenegykor értem haza. Ő pizzát rendelt, a gyerekek pedig teljesen oda voltak.

Anya, miért nem vacsorázunk így gyakrabban? kérdezte a kisebbik, miközben ketchup volt az orrán.

A következő héten még tovább mentem. Szó szerint.

Elutazom pénteken Görögországba jelentettem be reggelinél.

Majdnem félrenyelte a kávét.

Hogyhogy Görögországba? És a gyerekek?

Veled maradnak. Hisz te is az apjuk vagy, nem? Hiszek benned.

De nekem tárgyalásaim vannak! Fontos munka vár rám!

Egyenesen a szemébe néztem.

Micsoda véletlen, én is pont ugyanígy fontos dolgokat csináltam az elmúlt tizenöt évben. És valahogy mindig mindent megoldottam. Biztos vagyok benne, hogy te is elboldogulsz főleg azzal a zseniális eszeddel, amiről annyit szoktál beszélni.

Elutaztam. Egy unokanővéremmel mentem, de igazából ez lényegtelen.

Az első napon tizenhét üzenetet kaptam tőle:

Hol van a sportfelszerelés?
Hogy indítom el a mosógépet?
A tésztát forró vagy hideg vízben kell főzni?
Ehetnek a gyerekek vacsorára gabonapelyhet?

Csak egyre válaszoltam:
A Google a barátod.

A harmadik napra már más üzenetek jöttek:

A gyerekek megint csirkefalatokat akarnak
Mindig ennyi házit kapnak?
Miért van ennyi szülői értekezlet?

Nem válaszoltam. Tengerparton jegeskávét szürcsöltem, és háborítatlanul olvastam egy könyvet öt percenkénti megszakítások nélkül.

Amikor hazaértem, a lakás úgy nézett ki, mintha orkán vonult volna át rajta. Volt zokni a mennyezeten nem tudom, máig sem, hogy került oda , a kutyánk fején zokni volt sapkaként, a lányom pedig a saját szobáját festette lilára az én rúzsaimmal.

A férjem összegömbölyödve feküdt a kanapén, mint egy embrió.

Visszajöttél mondta kicsit rekedten. Hála Istennek.

Na, hogy ment? kérdeztem, napbarnítottan és kipihenten.

Nem értem hogy csinálod mindezt nap mint nap? Ez embertelen.

Majdnem olyan, mint egy főállás, igaz?

Elhallgatott. A tévéből halk morgás jött: zombik nyávogtak. Meg ő is.

Sajnálom suttogta végül. Komolyan.

Azóta minden megváltozott. Tanult három ehető fogást főzni. Jó, inkább kettőt, meg a spagettit, ami néha még kemény marad. Most már tudja, hol van a mosógép, hogy zajlanak a szülői értekezletek és hogy a Mi lesz vacsorára? kérdés csak akkor jogos, ha ő is tud főzni.

Én pedig minden harmadik hónapban elutazom. Néha egyedül, néha a lányokkal. És sosem érzem bűntudatnak nyomát sem.

Múlt héten az egyik szomszédasszony kérdezte elkerekedett szemmel:

Tényleg a férjedre hagyod a gyerekeket, és csak úgy elutazol?

Így van mondtam mosolyogva. Hisz ő az apjuk, nem egy bébiszitter.

És ha valami balul sül el?

Majd megtanulja. Én is megtanultam, amikor mindig egyedül hagyott otthon mindennel, amíg fontos megbeszélésein volt, amik a végén sörözésbe torkolltak.

Csendben maradt. Egy hónappal később láttam a reptéren, éppen Olaszországba indult.

Úgy tűnik, a karma nem mindig bosszúálló. Néha türelmes tanár, aki régóta elmaradt leckékhez szelíden, de határozottan irányít. Ha nem tanulod meg szép szóval, beír egy intenzív gyakorlati tanfolyamra.

Mostanában már a barátainak is dicsekszik, hogy tud copfot fonni a lányunknak. Igaz, inkább hajóskötélre hasonlítanak ezek, de a szándék számít.

Tegnap este megkérdezte:

Van valami utazás a láthatáron? Csak hogy lelkileg felkészüljek.

Gondolkodom rajta, Portugáliába mennék a szülinapomra.

Sóhajtott egy nagyot.

Hány nap?

Tíz.

Rendben. Legalább már tudom, hol a gyógyszeres fiók.

Puszit nyomtam a homlokára, mint egy bátor kisgyerekre, aki oltásra készül.

Csak nekem jut néha eszembe, hogy a házasság előtt kötelezővé kellene tenni a Háztartás túlélés kezdőknek tanfolyamot, vagy ti is közénk tartoztok?