Nu înțelegeam de ce dispare mâncarea pregătită de soția mea, până când soacra mea ne-a dezvăluit adevărul: socrul meu venea zilnic la noi să mănânce, deși noi îi plăteam lunar soacrei pentru grija față de nepot.

Nu îmi dădeam seama unde dispar felurile de mâncare pregătite cu grijă de soția mea. Abia apoi, când soacra mea ne-a spus adevărul, totul a început să aibă sens.

La început, m-am bucurat că mama soției mele, doamna Paraschiva, este alături de noi și ne ajută cât poate de mult. Băiețelul nostru, Nicolae, răcește destul de des, așa că am hotărât să nu-l ducem la grădiniță pentru o perioadă. Soția mea, Florina, a rugat-o pe mama ei să aibă grijă de nepoțel.

Doamna Paraschiva a acceptat, cu condiția să vină la noi în fiecare zi, dar să se poată întoarce seara în apartamentul ei. Spune că vrea liniștea casei ei, să poată odihni sufletul după o zi cu copilul.

Uneori avem treburi importante de rezolvat după-amiaza sau vrem să ieșim la o plimbare. Atunci rugăm o vecină, tanti Maricica, să stea câteva ore cu Nicolae. Soacra pleacă devreme să aibă timp să se relaxeze acasă. N-am vrut niciodată să o suprasolicităm.

Și totul părea în regulă la început. Ne grăbeam să ajungem acasă, găseam copilul hrănit, curat, liniștit. Cu timpul, doamna Paraschiva a început să nu ne mai aștepte seara și pleca înainte să ajungem noi.

Florina, soția mea, obișnuiește să gătească pentru două, trei zile. În fiecare lună, îi dăm soacrei un plic cu lei, să-i arătăm recunoștința pentru ajutorul cu Nicolae. Știm că îi răpim din timp și dorim să întoarcem ceva.

Însă am observat că mâncarea pregătită parcă se evaporă din frigider. Doamna Paraschiva nu mănâncă mult și nici Nicolae nu e pofticios. Ce se întâmplă?

Am întrebat-o direct într-o zi. Cu jumătate de glas, Paraschiva mi-a spus că soțul ei, domnul Vasile, vine pe la noi după-amiaza. Îi pune deoparte niște bucate fiindcă ea nu apucă să gătească seara acasă. Așa că socrul meu servește masa la noi aproape zilnic.

Nici nu știam ce să mai zic! Dacă tot vine acasă, îi este atât de greu să pregătească ceva simplu? Bine, o dată pe săptămână să-i dăm o masă, dar nu zilnic!

Culmea e că abia dacă ne mai rămâne ceva pentru cină. Florina preferă să nu zică nimic. Eu am făcut niște calcule ne-ar ieși mai ieftin să plătim lunar o bonă.

Nu-mi place deloc atitudinea socrilor mei. Florina mă roagă să nu spun nimic, să nu fac scandal. Dar mă întreb: chiar nu-și dau seama că și noi avem cheltuieli? Le plătim lunar, gătim de zor, și tot noi rămânem cu mesele goale. A mai trecut cineva printr-o asemenea poveste?

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

eleven + two =

Nu înțelegeam de ce dispare mâncarea pregătită de soția mea, până când soacra mea ne-a dezvăluit adevărul: socrul meu venea zilnic la noi să mănânce, deși noi îi plăteam lunar soacrei pentru grija față de nepot.
„Anna még fiatal, továbbra is szülni fog!” – ígérte. Végül senkinek sem kellett a gyerek. Anna és Róbert egy kis magyar vidéki városban nőttek fel, egy iskolába jártak. Az érettségi után egyetemisták lettek, majd Budapestre költöztek munkát keresni. Albérletben éltek, dolgoztak, de házasságot nem kötöttek. Amikor Anna várandós lett, Róbert elhagyta őt, nem akart gyereket. A lány sokkot kapott, és hazaköltözött, hogy egyedül nevelje a babát. Róbert anyja, aki a városukban komoly pozíciót töltött be, mindenkinek azt terjesztette, hogy Anna egy másik férfitól vár gyereket, és az újszülöttjüknek semmi köze nincs az ő családjukhoz. Ráadásul a két család ugyanabban a városrészben élt, ami családi viszályokat szült. Sokan ismerték a történetüket. Anna egészséges, gyönyörű kislánynak adott életet. Nem panaszkodott Róbert családjára, csak nyugodtan akarta nevelni a lányát. De Róbert anyja továbbra is mindenkinek azt mondta, hogy ez a gyermek nem az ő fiától van. – Nézzék csak meg! – mondta az asszony. – Ez a gyermek szőke, pedig mi mindannyian feketék vagyunk. Az orra se a miénk! Mi mind szép emberek vagyunk, ez a gyerek csúnya. Csak be akar furakodni a családunkba! Rossz emberek! Anna annyira belefáradt ebbe, hogy DNA-tesztet javasolt, hátha ezzel megnyugszik Róbert anyja. Az eredmény egyértelmű volt: Róbert anyja rögtön meghívta Annát, hogy találkozzon az unokájával. Sok szép, drága ajándékot kapott a kislánynak. Anna, aki csak az édesanyja nyugdíjából élt, hálás volt. Nem sokkal később a friss nagymama azt kérte, hadd vigye magához néhány napra az unokáját. Anna mondta, hogy a kicsi még csak egyéves, korai lenne nélküle elmenni. A nagymama megsértődött. Ezután figyelmeztette Annát, hogy pert fog indítani azért, hogy láthassa az unokáját. Az is megfordult a fejében, hogy a kislánynak jobb lenne vele, hiszen minden adott a fejlődéséhez. Majd elmondja a bíróságon is, hogy a fia budapesti lakással rendelkezik és fizeti a gyerektartást (igazolni is tudja), Anna pedig munka nélküli és egyedülálló. Szerinte Anna még elég fiatal, biztosan szül majd még gyereket. Azt tanácsolta a lánynak, inkább önként mondjon le a lányáról. Mivel minden bírót ismer városszerte, nyilvánvaló, hogy kinek az oldalára állnak majd. Anna úgy döntött, küzd a jogaért, hogy maga nevelje a kislányát. Évekig tartott a pereskedés. A korábban semmibe vett kislány hirtelen a család szeme fénye, kedvence és „elengedhetetlen” tagja lett. A befolyásos rokonok tanúkat hoztak, követték, jelentettek, fényképeztek. Annának menekülnie, bujkálnia kellett. Ezer dolog történt. Végül minden lecsillapodott. Róbert megházasodott, fia született. Anyja figyelme egy új unokára irányult. Anna lánya első osztályba ment. Anna újra Budapestre költözött, de gyakran visszajárt édesanyjához és kislányához. Egy fiatal férfival ismerkedett meg. Anyja tanácsolta, hogy építsen új életet. Ígérte, hogy addig ő gondoskodik az unokájáról, később Anna majd magához veszi a lányt, ha rendeződnek körülményei. Anna megházasodott, közösen béreltek lakást, és gyermeket vártak. Minden rendben volt, de Anna nem sietett magához venni kislányát – nem tudta, hová vinné, a férje sem fogadta el szívesen más gyerekét. Úgy döntött, a lánya jobban jár nagymamánál, ahol barátai, iskolája vannak, s amikor megszületik a kisbaba, úgysem tud magára és a lányára is figyelni. Így legalább anyja sem marad egyedül, a gyerek is biztonságban van. Időközben azonban a nagymama egészségi állapota megromlott, többször mentőt kellett hívni, kórházba került, a kislányt idős szomszédok vigyázták. Mostanra a befolyásos nagymama már egyáltalán nem törődik az unokájával. Ha találkozik Anna anyjával, csak mosolyog: – Hallgattak volna rám! Ha nekem adja a kisunokámat, most minden szép lenne vele! Nyelviskolába járna, több nyelvet tudna, zongorázna. De igen, anyja elhagyta. Mi lesz így belőle, ha felnő? Most már az új unokámmal foglalkozom! Mindent megadok neki; a legjobb iskolába jár majd, a legjobb szakkörökre! Az apa sosem érdeklődött lánya sorsa iránt. Így az a gyerek, akiért annyit harcoltak, végül senkinek sem kellett igazán. Senki sem tudja, mit hoz a kislány jövője.