Ea voia doar să vadă pe cine a ales în locul ei…

Ea pur și simplu voia să vadă pe cine a ales în locul ei…

Pârvan intră direct în bucătărie, fără să-și scoată haina, și se așeză la masă.

Iubesc altă femeie. Așteaptă un copil de la mine. Plec la ea, spuse el, fără preambul.

Viorica opri apa și se întoarse spre soțul ei.

E fata aia care vinde mere la piață? Tania, nu? întrebă ea, calm.

Știai? Pârvan ridică privirea spre ea.

Dragule, nu știi să minți. Bineînțeles că știam. Spune-mi, o iubești sau pleci din cauza copilului?

Îmi pare rău. Pârvan plecă capul.

Și toți acești zece ani pe care i-am trăit împreună nu înseamnă nimic pentru tine? Și eu? ochii ei strigau, dar Viorica tăcu.

Plănuiești să te însori cu ea? întrebă.

Nu acum.

Atunci să ne comportăm ca și până acum la catedră. Nu vreau bârfe și șoapte pe la colțuri.

De acord. Atunci, pot să plec? se ridică.

Viorica se întoarse spre chiuvetă, deschise apa și se uită la ea până când Pârvan ieși.

A plecat repede, deci a luat doar strictul necesar. Sau poate se va întoarce?

Viorica opri apa, se așeză la masă, exact pe locul unde stătuse soțul ei acum câteva clipe. Își lăsă capul pe mâinile împreunate, dar nu plânse.

***

Nici măcar atunci nu plânsese, când acum o lună prietena ei îi spusese că l-a văzut pe Pârvan cu o fată.

O studentă? întrebase Viorica atunci. Se îndrăgostesc adesea de el studențele. Ce găsesc ele la el?

Nu. Fata vinde la piața din fața institutului. O cheamă Tania. A venit de la țară, locuiește într-o comună pe strada Ștefan cel Mare. Are douăzeci și trei de ani, rostise prietena informația precis, ca un raport de serviciu.

De unde știi toate astea? se mirase Viorica.

Orașul e mic. În blocul acela locuiește o cunoștință. Ar trebui să-ți amintești de ea, a studiat cu noi. Lidia Săvulescu. Pârvan tău merge des acolo.

Nu-mi amintesc. Deci acolo se duce, nu la ore suplimentare cu studenții.

Până nu vezi cu ochii tăi, nu crezi. A doua zi, Viorica hotărî să-l urmărească pe soțul ei. Știa când își termina ultima oră, se îmbrăcă și-l așteptă în hol, ascunsă în spatele unei coloane.

Când ieși din clădire, ea îl urmă. Mergea la distanță, evitând să se uite direct la el, ca să nu simtă privirea ei. El o luă pe drumul cel mai scurt spre piață, fără să grăbească pasul, de parcă avea tot timpul din lume. Viorica îl urmări până la taraba cu mere, unde o văzu pe Tania, cu părul legat într-o coadă joasă, zâmbindu-i lui Pârvan cu o blândețe pe care ea nu o mai văzuse pe fața lui de ani de zile.

Se uită la ele, la mâna fetei care atinse ușor brațul lui când i-a întins un măr, la felul în care el a primit fructul, ca pe un dar.

Și atunci a înțeles. Nu era vorba de minciuni, nici măcar de trădare. Era vorba de altceva de un început pe care ea nu-l mai avea, de o tânără viață care curgea într-o direcție opusă celei pe care o împărțiseră.

Viorica se întoarse acasă încet, fără zgomot, ca atunci când pleci de undeva unde nu ai mai fost binevenită de mult timp.

Rate article
Add a comment

;-) :| :x :twisted: :smile: :shock: :sad: :roll: :razz: :oops: :o :mrgreen: :lol: :idea: :grin: :evil: :cry: :cool: :arrow: :???: :?: :!:

4 × 3 =

Ea voia doar să vadă pe cine a ales în locul ei…
Válás a szomszédasszony miatt – Mondd csak el, miért pont őt választottad a világ összes nője közül? Miért engem hagytál el érte? Karina mindenben alulmaradt velem szemben, és még csak nem is hivatkozhattál arra, hogy vidámabb, lazább, kevésbé szigorú vagy kevésbé unalmas lenne, mint én… – Hogy történhetett ez, Mari?! Hiszen olyan jól éltek… – sírt anyám, húgom és a barátnőim, amikor megtudták a közelgő válás hírét. – Éltünk – bólogattam. – De többé nem fogunk. – Mari, gondold át ezt harmincszor, mielőtt ilyen férfit elhagysz. Hisz dolgozik, szereti a gyerekeket, s nem is akar válni… Ilyen tanácsok után mindenkit örökös tiltólistára tettem – nemcsak online, de a valóságban is. Az a kolléganő is, akivel korábban barátságban voltunk, most csak egy biccentést és üres „szia”-t kapott tőlem. Ha pedig megpróbált beszédbe elegyedni, én bizony kíméletlenül megmondtam a magamét a kéretlen tanácsairól és arról, hogy erőszakkal akart visszazavarni a férjemhez, aki… megcsalt. Igen, megcsalt! Ezt a helyzetet még mindig nem tudtam feldolgozni. Normálisan éltünk! Húsz éve együtt, egyetem óta mindent kibírtunk együtt – szűk esztendőket, betegségeket, két gyereket felneveltünk. Mindig rend, meleg étel, és én igyekeztem csinos lenni, nem a pénzéért tartottam, a gyerekek mellett sem hanyagoltam el. Mi kellett még neki, hogy egy nap egyszerűen félrelépjen? És kivel! Még csak nem is egy fiatal lányért hagyott ott – azt talán még felfogtam volna. De Valér fejét nem az esze, hanem alsóbbik feje vezette át a szomszéd házban lakó, gyerekes elvált asszonyhoz. – Csak mondd meg, mi fogott meg benne? Felváltva nevettem és sírtam, amikor a hűtlenségre fény derült, és Valér kénytelen volt magyarázkodni. – Miért pont ő? Miért hagytál el engem érte? Karina minden „fronton” alulmaradt velem szemben… és még csak logikus indokot sem tudott felhozni Valér. Nem is piás volt – tiszta fejjel csalt meg. Minden, amit mondani tudott: „magától így alakult”, majd könyörgött, rimánkodott, hogy visszafogjam. Pedig nem is akart elválni, pláne nem új családot alapítani a szerelmével! Valér azt gondolta, sunyin hazatérhet, mintha mi sem történt volna – de a sors közbeszólt: Karina tőle teherbe esett, és mindent megtett, hogy apát szerezzen új gyerekének (és a régi gyerekének is). Botrányt csapott, eljött hozzám. Először el sem akartam hinni – húsz év után is azt hittem, ismerem a férjemet. De Karina pontosan tudta, milyen anyajegyei vannak, milyen sebhely a hátán, amit csak az láthat, aki látott már meztelenül. Igen, kapcsolatuk volt. Valér sarokba szorítva kénytelen volt beismerni és bocsánatért könyörögni. Váratlan módon többen is Valér oldalára álltak – nem csak közös ismerősök, hanem a szóban forgó kolléganő, pár barátnő, sőt, távolabbi rokonok is… Mindenki azt hajtogatta, hogy nekem el kéne engednem a dolgot, meg kéne bocsátani, „családot nem dobunk így el…” Ezt végképp nem értettem. Anyósom persze könyörgött, hogy „ne bontsam szét a családot”, és még a gyerekeket is próbálta rávenni, hogy kérleljenek. Gusztustalan, de az ő motívuma legalább érthető. De a többiek? Miért pont én feszítsem tovább együtt az Igazságosság fedelét, csak mert nekik sárban kell dagonyázni? Vagy csak azt akarják, maradjak köztük ebben a sötét levesben? Nem engedtem a manipulációnak. Apámtól tanultam meg: ha valaki azt mondja, „neked illik tűrni, osztozkodni, adni, megbocsátani, mert ezt így szokás”, ne higgy neki – csak kihasználni akar. Ezt a leckét alaposan megjegyeztem. S ahányszor ilyen érvelést hallottam, tudtam, hogy valaki önző célból akar rávenni valamire. Senki nem manipulálhatott engem – kiderült, a gyerekeim sem hagyják magukat. Ahogy beadtam a válópert, anyósom hívogatta a gyerekeket, hogy oldják fel őt a tiltásból. – Már unjuk – magyarázta vacsora közben a lányom, Kszénia. – Állandóan csak arról beszél, hogy újra össze kéne házasodnotok, hogy minden jobb lenne, ha együtt lennétek… Már mondtam, hogy ez a ti dolgotok – de meg sem hallja. Ezért letiltottam, amíg vissza nem változik normális nagymamává. – Köszönöm. Tudom, hogy számodra sem könnyű most, és hálás vagyok, hogy nem engedsz a manipulációnak. – Anya, hát nem vagyok hülye – legyintett Kszénia. – Tudom, mit tett apa. Ha osztozkodáson vagy függönyválasztáson vesznétek össze, az más. De ilyesmit normális ember nem bocsát meg. Apa pedig ezt pontosan tudta. Mégis megtette… Nem szűnt meg apám lenni, de… Mire számított? És mire számít most a nagyi? Nem tudtam választ adni. Pedig egy hónapja még azt hittem, minden kérdésére tudok felelni. Most viszont a saját kérdéseimre sem tudtam válaszolni. Húsz évig rendes, hűséges férjnek tűnt, soha semmi botrány, most viszont beütött a ménkű… Túl az ötvenen, „ordas lélek a bordákban”, vagy hogy mondják? Mint kiderült, Valérnek maradt még bőven ördöge a bordákban. „Bizonyította” is mindezt – öt évvel a válás után…