Férjem választás elé állított: vagy a beteg édesanyám, vagy a házasságunk. Még most is nehezemre esik elhinni, hogy ezek a szavak valóban elhangzottak a szájából. Nyolc éve éltünk házastársi kötelékben, amikor édesanyám súlyosan megbetegedett. Nem afféle múló nátha volt komoly betegség sújtotta. Egyetlen lánygyermeke vagyok, más rokona nem volt, csak én.
A kezdetekben próbáltam egyensúlyozni a feladataim között. Hajnalban keltem, elmentem dolgozni, aztán útba ejtettem édesanyám lakását Budapesten, vittem neki ételt, orvosságot, vele voltam egy kicsit, majd siettem haza a XVI. kerületbe, hogy gondját viseljem a férjemnek és a gyerekeknek is. Négy órákat aludtam, karikás szemekkel és egyre nehezebb szívvel jártam-keltem, de nem panaszkodtam. Azt hittem, elmúlik majd, s ő is meg fogja érteni.
De a férjem hozzáállása megváltozott. Ha késtem otthonról, mert édesanyámnál kellett lennem, megsértődött. Ha telefonon beszéltem vele, dühösen nézett rám. Egy este azt mondta: Nem vagy már ugyanaz az asszony. Mindig ott vagy, itt pedig, mintha nem is léteznél. Próbáltam megértetni vele: anyukám csak rám számíthat. Ő csak legyintett: Akkor fogadj fel valakit!
Megpróbáltam elmagyarázni, hogy nincs annyi pénzünk, hogy nővért fizethessünk talán 200 000 forintba is kerülne havonta , ráadásul édesanyám csak bennem bízik. Férjem egyre többször szóvá tette, hogy a lakás csak afféle vendégfogadó lett, jövök-megyek, figyelmet sem fordítok rá, úgy érzi, már rég nem ő a fontos. Kettészakadtam belül.
A legnagyobb vitánk egy vasárnap este történt. Éppen akkor érkeztem haza a Szent István kórház sürgősségi osztályáról, kimerülten, még a kórházi ruhában. Ahogyan átléptem a küszöböt, hideg arccal közölte: Ez így tovább nem mehet. Vagy továbbra is a megmentője leszel az anyádnak, vagy maradsz velem, és helyrehozzuk a házasságunkat. Kérdeztem, ezt komolyan gondolja-e. Azt felelte: Igen. Nem fogok örökké a második helyen élni.
Azon az éjszakán álom se jött a szememre. Az anyámra gondoltam, aki egyedül, betegen fekszik, aki bennem látja az utolsó kapaszkodót. Eszembe jutottak a gyerekek, az otthonunk, a nyolc együtt töltött év. Úgy éreztem, senki sem érti, mennyi erőfeszítésembe telik, hogy mindenkit egyben tartsak, mennyire fáj ez az egész.
Másnap reggel felmentem édesanyámhoz. Soványan feküdt, de amint meglátott, halványan elmosolyodott, megszorította a kezem, és csak annyit mondott: Köszönöm, hogy nem hagysz magamra. Akkor végleg rájöttem: nem tudnám őt cserben hagyni. Hazamentem, s őszintén elmondtam a férjemnek, hogy nem fogok választani, de ha kényszerít erre, akkor már tudom, melyik oldalra állok.
Aznap délután a férjem csendben összepakolt, elővette a bőröndjeit. Annyit mondott, tönkretettem a házasságot, mert mindig az anyámat tettem első helyre. Ott maradtam üres szobában, remegve: nem tudtam, elveszítettem-e most egy férjet vagy végre megőriztem saját becsületemet.
Ma a kórház és az otthon között ingázom. Fáradt vagyok igen. Szomorú is vagyok persze. De tiszta a lelkiismeretem, és végre nyugodtan alszom. Próbálom édesanyámat rávenni, költözzön hozzánk, hogy valamivel könnyebb legyen minden.
Ti is így tettetek volna?
