Ma szeretném elmesélni nektek a történetemet. Nagyon fiatalon lettem anya egy hiba és a támogatás hiánya miatt. Ma a kislányom hároméves, és bár nem könnyű lehetőségeket találni, megtanultam átlendülni a nehézségeken. Vannak napok, amikor minden teher rám nehezedik, mert egyedül én vagyok felelős az ő boldogságáért. Az apja egyáltalán nem vállalt semmilyen felelősséget.
Ezeket a sorokat tele gondolatokkal és aggodalommal írom, mert mostanában minden sokkal bonyolultabbnak tűnik, és nem tudom, hogyan tovább. Lelkileg nagyon kimerült vagyok. Néha elvesztem a motivációmat, de mindig van egy okom, amiért folytatom a lányom. Szeretnék neki annyi szeretetet adni, amennyit én sosem kaptam meg a szüleimtől.
Az édesapám már a születésemkor elhagyott. Anyukám sosem mutatta ki felém a szeretetét, legalábbis nem úgy, hogy azt megjegyezhettem volna. Mindig a párjait és azok gyerekeit helyezte előtérbe. Ha ruhára vagy cipőre volt szükségem, magamnak kellett kitalálnom, hogyan szerzek rá pénzt, mert tőle kérni szóba sem jöhetett. Azt mondta, nincs pénze, de a párja gyerekeinek születésnapjára mindig előteremtette. Az én születésnapomról gyakran még csak nem is emlékezett meg.
Láttam, ahogy nekik mindent megad, én pedig csendben maradtam, mert ha mertem volna szólni, csak hálátlannak nevezett volna. Emlékszem, amikor az iskolai cipőm elhasználódott, mert már második éve hordtam. Ragasztani próbáltam, hogy ne látszódjon a szakadás. Anyám látta ezt, de semmit sem szólt. Három nappal később új cipőt vett a párja lányának, csak mert nem tetszettek neki a régiek.
Sok éjszakát sírtam végig azon gondolkodva, miért nem akar engem az anyám, miért mást választ helyettem. Egyszer csak rájöttem, hogy számára teher vagyok, és eldöntöttem, hogy elmegyek otthonról. Neki mindegy volt. Utánam sem nézett. Egyedül kellett tovább élnem az életem, sok lemondással, de nem adtam fel.
Négy-öt évvel később megtudtam, hogy anyám párja egy fiatalabb nő miatt otthagyta, és a gyerekei visszaköltöztek a vér szerinti édesanyjukhoz. Anyám egyedül maradt. Megsajnáltam, de nem tudtam, mit tehetnék érte.
Néha eszembe jut, hogy felhívjam, megkérdezzem, hogy van. De félek, hogy még mindig ugyanazzal a közönnyel nézne rám, mint régen. Talán jobb is így nem tudunk egymásról semmit. Ti mit tanácsoltok nekem?
Az élet megtanított arra, hogy bármilyen nehéz is, mindig van választásunk: visszanézhetünk haraggal vagy megbocsáthatunk magunknak és másoknak is. A legfontosabb pedig az, hogy szeretetet adjunk tovább, még akkor is, ha nem kaptuk meg azt gyermekkorunkban. Ez a valódi erő és az igazi remény.
