Emlékszem, mintha tegnap lett volna, pedig már egy hét is eltelt azóta, hogy ismét láttam az első szerelmemet a felesége temetésén. Azóta úgy érzem, mintha teljesen felborult volna az életem rendje. Most negyvenéves vagyok, két évvel ezelőtt váltam el, két gyermek édesanyjaként. Azt hittem, már lezártam magamban minden nagy szerelmi történetet, és a múltam fejezetei be vannak csukva. Elég volt azonban ismét látnom őt, hogy rájöjjek: vannak történetek, melyek sosem záródnak le teljesen.
Tizenhét éves voltam, amikor együtt voltunk. Ő volt az első igazi szerelmem. Az a fajta, ami nyomot hagy a szívedben, leveleket írat veled, és elhiteti, hogy örökké együtt lehettek. De a szüleim sosem fogadták el őt. Mondták, hogy nincs befejezve az iskolája, csak egy szerelő, nincs jövője, és hogy én többre vagyok hivatott. A nyomás annyira nagy volt, hogy végül szakítottam vele. Nem azért, mert elmúlt volna a szerelmem, hanem mert kényszerítve éreztem magam. Nem sokkal ezután el is küldtek egy másik városba tanulni, ezzel új élet kezdődött számomra.
Évek teltek el. Egyetemet végeztem, férjhez mentem, gyermekeim születtek, családom lett. Kívülről nézve minden rendben volt, de a házasságom megromlott, válás lett belőle. Hónapokkal ezelőtt visszaköltöztem a szülőfalumba a gyerekekkel. Találkoztam régi iskolatársakkal, szomszédokkal, ismerősökkel de vele sosem. Őróla nem kérdeztem. Talán féltem, talán tiszteletből vagy csak azért, mert éreztem: abban a történetben a múltban vájkálni fájdalommal járna.
Egy hete azonban kaptam egy üzenetet egy régi ismerőstől: Hallottad, mi történt vele? Először nem értettem, miről van szó. Aztán leírta, hogy meghalt a felesége, a kollégái virágot és búcsúdalt szerveznek a temetésre. Megkérdezte, én is csatlakoznék-e, elmegyek-e. Hosszan néztem a telefonomat, válasz nélkül.
Mégis elmentem a temetésre. Nem tudom pontosan, miért egyszerűen úgy éreztem, ott a helyem. Ahogy megláttam őt a koporsó mellett, fáradt arcával, piros szemekkel, olyan hirtelen szorítás támadt a mellkasomban, mint régen. Már nem ugyanaz a 17 éves fiú volt, de ő volt az, akit valaha szerettem. Távolról néztük egymást. Nem ölelt meg, nem szóltunk egymáshoz csak a tekintetünk találkozott. És ez elég volt, hogy mindent felforgasson bennem.
Azóta folyton rá gondolok. Arra, amik voltunk, és amik sosem lehettünk. Arra, milyen lehetett volna az életem, ha nem vagyok annyira engedelmes. Bűntudatom van, mert pont most, amikor ő a gyászát éli, én ilyen érzéseket táplálok iránta. Nem akarok közeledni, nem akarom összezavarni, nem akarom nehezíteni a helyzetét. Nincs is kapcsolatunk a közösségi oldalakon. Nem beszéltünk. Minden csak a fejemben és a szívemben zajlik.
Így állok most, negyvenévesen, két gyerekkel, látszólag rendezett életben és mégis újra az a tizenhét éves lány vagyok belül, aki először szeretett igazán. Nem tudom, nosztalgia-e, vagy bánkódás azért, ami elmaradt, vagy talán természetes, hogy az első szerelem újra és újra felkavar. Mit gondoltok? Szükségem lenne tanácsra…
