Amikor harmincéves voltam, én voltam az a nő, akire mindenki azt mondta, előtte az egész világ, annyi lehetőség!. Volt egy stabil irodai munkám, saját albérletem Budapesten, utaztam, ha úgy tartotta kedvem, hétvégente pedig a barátaimmal ültünk be valahova enni, mozizni, vagy az éjszakát áttáncolni a Kazinczyn.
Volt akkor egy barátom is, akivel majdnem öt évig voltunk együtt. De amikor a majd egyszer gyerekünk lesz mondattal hozakodott elő, végigfutott rajtam a hideg. Mindig mondtam neki, hogy én nem látom magam pelenkázás közben, vagy éjszakai ringatással zombulva. Ráhagyta, elterelte a szót. Én a lakástakarékra, diplomára, szakmai előmenetelre, újabb utazásokra koncentráltam, nem az anyaságra.
Harminchét évesen jött egy másik férfi, akiben azt hittem, végre van esély valami komolyabbra. De volt már egy gyereke az előző kapcsolatából amit én túl nagy csomagnak címkéztem magamban. Egyszer felvetette az összeköltözést, de előre szólt, hogy ő bizony szeretne még egy gyereket valamikor. Megijedtem, és inkább szépen lassan eltűntem az életéből. Addig nem is érthette, hogy mi történt.
Emlékszem, ahogy a nővérem egyszer rám pirított:
Egyszer még bánni fogod, hogy csak azért engedsz el egy rendes férfit, mert nem akarsz anya lenni.
Én nevettem rajta. Gondoltam, túlreagálja.
Negyvenöt évesen épp a karrierem csúcsán voltam. Előléptettek, jól kerestem, bejártam fél Európát, vettem a saját első autómat, sőt, egyedül kifestettem a lakást. Teljesen elégedett voltam magammal.
A siker mellett azonban egyre gyakrabban néztem a barátnőimet: náluk ovis gyerekek, iskolai fellépések, sportversenyek, balett vizsgák. Nyugtáztam magamban:
Jujj, micsoda hangzavar, én ezt sose bírnám.
Meggyőződéssel hittem, hogy nekem így teljesebb az élet.
Aztán ötvenkettő lettem, és a nővérem komolyan lebetegedett, műtétet is kellett csinálni. Az ő gyerekei felváltva voltak ott mellette: főztek, cseréltek, ügyintéztek, mindenben segítettek. Én ott ültem a Honvéd Kórház várójában, tök fölöslegesnek érezve magam.
Ha velem történne hasonló, vajon kihez fordulnék? Ott, a rikító zöld székeken bambulva gondoltam először erre:
Vajon, ha ez velem történik, ki lesz ott mellettem?
A bánat ekkor kezdett először csöpögni, halkan, mégis igazin.
Hatvan éves koromra meghalt anyukám. Ott maradt minden rám:
leletek, temetés, ügyintézés, számlák, lakáskiürítés.
Az unokaöcséimunokahúgaim segítettek, de mindegyikük rohan haza, a saját gyereke, háza, munkája mellett.
Azon az éjszakán egyedül aludtam anyám kupacokba zsúfolt ruhászsákjai között, és először éreztem kiütközően mindazt, amit egész életemben ügyesen kikerültem:
Nem volt senki, akinek igazán hiányoztam volna.
Nem bízott bennem senki, akinek szüksége lett volna rám.
És a lakást betöltő csend helyett nem volt semmiféle rendetlenség vagy hangzavar.
Először futott át rajtam:
Talán jó anya lettem volna.
Nehézzé váltak a vasárnapok.
A nővéreim összejárnak gyerekekkel, unokákkal, vejjel, mennyel. Az ő házaikból csak úgy dől a zsivaj, nevetés, élet.
Én? Ülök egy sarokban, láthatóan, de mégis félrehúzódva. Nem azért, mert kirekesztenek, hanem egyszerűen nincs szerepem ebben a játszmában. Én csak a nagynéni vagyok, testvér, de sosem anya.
Karácsonykor még furcsább.
Mindenhol családi vacsora, ünnepi összeborulás. Én mindig csak vendég vagyok. Soha házigazda. Soha nem vagyok egy közösség középpontja.
Most, 67 évesen, reggel egyedül kelek, egyedül reggelizem, egyedül járok a Lidlbe, és egyedül fizetem a villanyszámlát. Ez nem tragédia, ez csak úgy van.
Ha rosszul leszek, taxit hívok, magam megyek a sürgősségire, és magam ülök a váróban a táskámmal, anélkül, hogy valaki megkérdezné, minden rendben van-e.
Ha valami bánt, senki nem sejti.
Ha valami jó történik, például amikor ki tudtam fizetni a lakást teljesen, nincs velem senki örülni.
Néha csak állok az ablakban, nézem, ahogy a szomszédokat látogatják a gyerekeik, unokáik. Nekem nincs ilyen vendégem. Nincs kinek átadni a dolgaimat.
Nincs, akinek meséljek a régi időkről.
Nem bánom, hogy sosem hajoltam meg a társadalmi elvárások előtt.
Csak azt sajnálom, hogy túl későn jöttem rá: az élet véges.
Igen, mindenki élhet úgy, ahogy akar
De amikor tényleg nehéz lesz, egy dolgot fog kívánni az ember:
hogy legyen valaki, akire rátámaszkodhatEgyik reggel, amikor a kávémat kortyolgattam a konyhaablakban, ráeszméltem: bár sosem szólított senki anyának, bőven jutott szeretetből mégis, csak más irányokba. Az unokaöcséim rám írnak, ha színházjegyet kapnak, a barátnőim velem utaznának, ha szabaddá válik néhány napjuk, s a szomszéd idős néni az én sodrófámat kéri kölcsön karácsony előtt, csak mert a fia messze költözött.
Nagyon sokféleképpen lehet hiányozni valakinek s néha egészen kevesen is elég vagyunk, hogy életet adjunk egy pillanatnak. Ahogy tavasz lett, elhatároztam: minden vasárnap összetrombitálok mindenkit, aki csak ráér, palacsintát sütök nekik, és meghívom őket magamhoz nevetni, mesélni, kérdezni, válaszolni.
A sorsom talán más lett, mint amit egykor elképzeltem, de egy biztos: minden egyes öleléssel, mosollyal, szóval, amit adhatok, mégiscsak kicsit anya lehetek valaki számára. És ahogy az ablakon át nézem, hogyan futnak a gyerekek az udvaron végre érzem, hogy a csend helyett bennem is ott visszhangzik az élet folytatása.
Az élet véges, de a szeretetet, amit adhatunk, sosem az.
